Interjú

''A versenyképesség alapja az együttműködés ösztönzése''

2014. február 12. 07:30:01
A versenyképesség alapja az együttműködési képesség, a korrupció pedig egy általános szerződési kudarc - fogalmazott az intézményi közgazdaságtan megközelítésével kapcsolatban a Pénzügyi Szemle Online-nak adott interjújában Mike Károly, a Hétfa Kutatóintézet munkatársa. Szerinte az intézményi minőség javításához mindenekelőtt fel kell térképezni, hogy miképp működnek a valóságban a magyar állami és piacgazdasági játékszabályok és folyamatok.

Mi az intézményi megközelítésű közgazdaságtan lényege, miért fontos ez, hogyan lehet alkalmazni a közpolitikai területen?
Most már kezd beszivárogni a köztudatba, hogy jó intézményekre van szükség a gazdasági felzárkózáshoz és fejlődéshez, olyanokra, amelyek támogatják a vállalkozásokat, a jó kormányzást és nem adnak teret a korrupciónak. Az erről való gondolkodás ugyanakkor megreked azon a szinten, hogy Magyarországon magas vagy épp alacsony a korrupció, illetve egyes nemzetközi összehasonlító indexek szerint jól, vagy rosszul állunk. Az intézményi közgazdaságtan szerint az ilyen leegyszerűsítő, makroszintű állításoknál éppen a lényeg sikkad el. Nagyon leegyszerűsítve, az intézményi közgazdaságtan szerint az intézményeket játékszabályokként kell felfogni, a jó intézmények tehát jó játékszabályokat jelentenek.

Egy focihasonlattal élve: ha azt mérjük meg, hány szabálytalanság van egy szezonban, vagy hány gól születik, az túl sokat nem mond arról, hogy a szabályok jók vagy rosszak-e. Inkább csak összezavarja a gondolkodást. Az intézményi közgazdaságtan kérdése ezzel szemben az, hogy miként lehet a sportszerűséget és az élvezetes játékot produkáló szabályokat létrehozni. A tudományág Nobel-díjas nagyjai, mint Ronald Coase, Oliver Williamson vagy Elinor Ostrom azt mondják, hogy az intézmények elemezhetőek és elemzendőek is mint játékszabályok.

Az intézményi közgazdászok általában két dologra fókuszálnak: az egyik, hogy a játékszabályok kihez milyen döntési jogköröket rendelnek, ezt nevezik tág értelemben tulajdonosi jogoknak. A másik pedig, hogy a döntéshozók hogyan szabályozzák a kapcsolataikat, milyen szerződéses viszonyokat hoznak létre. Mind a kormányzás, mind a piacgazdaság úgy fogható fel, mint tulajdonosi jogoknak egy sajátos elosztási rendszere, illetve a tulajdonosok közötti szerződések hálózata. Ebből a nézőpontból világos tartalmat rendelhetünk az olyan nehezen megragadható fogalmaknak mint a versenyképesség vagy éppen a korrupció.

Említette a korrupció példáját, ami alkalmas lehet az intézményi megközelítés jellegzetességének megvilágítására. Miképp tekint a korrupcióra az intézményi iskola?
A korrupció ellen világszerte harcolunk, de nem mindig világos, hogy ez pontosan mit is jelent. A harc általában egyrészről azt jelenti, hogy üldözzük a korruptakat, másfelől pedig azt, hogy próbáljuk nevelni az embereket és megelőzni a korrupciót. Az intézményi közgazdaságtan szerint ezek mind fontosak, de először a korrupciót mint a szabályrendszer egyfajta kudarcát kell megragadni. A korrupció valójában egy általános „szerződési kudarc": az egyik fél nem tartja be a szerződéses ígéretét, hanem ehelyett úgy cselekszik, hogy az neki előnyt jelent, de a megbízójának kárt okoz. Végső soron ugyanaz a helyzet, amikor egy hatóság helyi ellenőre saját zsebre dolgozik, mint amikor egy multinacionális cég regionális menedzsere úgy köt beszállítási szerződést, hogy neki is leesik valami, sőt még akkor is, ha egy alkalmazott internetezik munka közben ahelyett, hogy lelkiismeretesen végrehajtaná a feladatát. A nagyságrend és mérték nem ugyanaz, de a jelenség igen.

Ha így azonosítjuk a korrupciót, felvetődik a kérdés, hogy miből fakad ez az általános kudarc. Szerződési szempontból ez három összefüggő probléma következménye. Egyrészről aki végrehajt, annak információs előnye van. A másik feltétel, hogy az érdeke nem egyezik meg a megbízója érdekeivel. A harmadik pedig, hogy a döntéseinek a kockázatait nem ő viseli. Minél erősebb az információs előnye, minél inkább eltérő az érdeke, és minél kevésbé ő viseli a kockázatot, annál nagyobb a kísértés és a veszély, hogy eltér a szerződéstől. Ha az a kérdés, hogy miért magas a korrupció, akkor az intézményi közgazdaságtan válasza az, hogy a kormányzat vagy az egyéb érintettek a fenti problémákat nem tudják jól kezelni. Valamiért nem tudnak tulajdonosi jogokat, azaz döntési jogköröket úgy delegálni, szerződéseket úgy megkötni, hogy megfelelő ösztönzést nyújtsanak. A korrupció elleni harc sokszor azért vall kudarcot, mert a tüneteket próbálja kezelni, ahelyett, hogy az intézményi okokat próbálná kiküszöbölni. A kísértést kell csökkenteni!

Az Ön által mondottak alapján az intézményi közgazdaságtan leginkább egyfajta gondolkodási keretnek tekinthető. Mi az oka annak, hogy bár ez egy logikus struktúra, jellemzően mégsem így gondolkodunk?
Ahogy már említettem, úgy látom, hogy az intézmények jelentőségének gondolata már leszivárgott a magyar közgazdasági és politikai gondolkodásba, de nagyrészt megrekedt annak a szólamnak a szintjén, hogy „az intézmények fontosak". Az intézményi megközelítést ugyanakkor alig alkalmazzák. Rendkívül keveset tudunk arról, hogyan milyenek, miképp is működnek a hazai kormányzati és piacgazdasági szabályok és folyamatok a valóságban. Amíg ezt a tudást nem állítjuk elő, nem tudunk javítani az intézményi minőségen.

Talán érdekes lehet párhuzamot vonni Kínával. Kínában az intézményi gondolkodás atyjának tekintett Ronald Coase az egyik legnevesebb, legtöbbet idézett közgazdász. Coase századik születésnapjára a vezető kínai egyetemek és kutatóintézetek nagyszabású konferenciát szerveztek, amikor pedig a Nobel-díjas közgazdász a közelmúltban elhunyt, számos nekrológ méltatta hozzájárulását a kínai közgazdasági gondolkodáshoz és a gazdasági reformokhoz. Elgondolkodtatott, vajon miért ennyire fogadókészek ezekre az ötletekre a kínaiak? Ennek egyik oka valószínűleg politikatörténeti. Magyarországon rendszerváltás zajlott le, aminek hatására ma is olyan nagy általános rendszerekben gondolkodunk, mint a kapitalizmus, a szocializmus, esetleg ezeknek valamilyen altípusai. Ezzel ellentétben Kínában fokozatos intézményi változások zajlottak le, különösképpen a tulajdonosi jogok és a szerződési szabadság terén. Az intézményi gazdaságtannak pedig éppen a társadalmi játékszabályok részleteiről van mondanivalója, és kevéssé tartja termékenynek a nagy, monolitikus rendszerekben való gondolkodást.

2_20140129121727_22.jpg
"Az egyének és szerveződéseik közötti interakciókra és az ezeket irányító játékszabályokra kell figyelnünk"

Mi, magyarok egy kicsit talán "bele vagyunk ragadva" a nagy rendszerekben való gondolkodásba, miközben frusztrál bennünket, hogy a jelenlegi problémáinkra nem tudunk rendszerszintű választ adni. Mi történik, ha nem tudjuk magunkat a nagy társadalmi rendszerek kategóriáiban elhelyezni? Az egyik intellektuális kiutat az jelenti, hogy olyan népnek látjuk magunkat, amelynek a "néplélek", azaz bizonyos rögzült, megváltoztathatatlan attitűdök miatt másokhoz nem hasonlítható rendszert kell felépítenie. Az intézményi megközelítés alternatív gondolati keretet kínál: nem valamilyen nagy koherens, könnyen felcímkézhető rendszert kell lemásolni vagy létrehozni, és nem is a mélylélektan szintjén kell, illetve lehet vizsgálódni. Azt állítja, hogy a társadalmi sikerek és kudarcok „középszinten" történnek és dőlnek el. Nem elsősorban az egyének, és nem is a nagy rendszerek szintjén. Az egyének és szerveződéseik közötti interakciókra és az ezeket irányító játékszabályokra kell figyelnünk, amelyeket befolyásol, de nem determinál egy ország, régió vagy helyi közösség története. Ez biztosan nem könnyű elemzési tér, különös tekintettel arra, hogy sokszor igény van a társadalom bajaira adható nagy, átfogó válaszokra.

Vegyük a versenyképesség példáját: ezt a területet lehet makroszinten, mélylélektani szinten és intézményi szinten is elemezni. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy az intézményi megközelítésnek is van egy makroszintű válasza, azt mondja, hogy a jó intézmények azok, melyek az értékteremtő együttműködést támogatják. A versenyképesség esetén akár egy ország, település vagy vállalkozói közösség versenyképessége alapvetően azon alapul, hogy képes-e az együttműködésre, és képes-e olyan szabályrendszert kialakítani, amely a tagjait az együttműködésre ösztönzi, ezt díjazza. Sorra lehet venni, hogy a normák, a polgári jogrend, a kormányzati szabályozás, az üzleti gyakorlatok, az ágazati önszabályozás mennyire képesek támogatni az együttműködést, mennyire ösztönzik azt, hogy az emberek betartsák a szerződéses ígéreteiket. Az intézményi elemzés erre a szintre fókuszál.

Magyarországon van egy olyan általános vélemény, hogy nálunk a külföldön bevált receptek nem működnek, mondván nekünk más szabályaink vannak. Milyen Magyarországon egy jó szabály?
A válasz egészen biztosan úgy kezdődik, hogy nagyon keveset tudunk arról, milyenek a jelenleg is működő sajátosan magyar játékszabályok. Meggyőződésem szerint a jó játékszabályok, jó intézmények jelentős részben endogén módon vagyis belülről alakulnak ki. Az exogén kialakulás az, hogy megnézzük, mi szerepel mondjuk a német polgári törvénykönyvben, vagy milyen a francia szabályozás, és azt átültetjük a hazai szabályrendszerbe. Ezek azonban a legritkább esetben működnek, pontosan azért, mert az, ami messziről a szabályrendszernek látszik, az mindig csak a felszín. Elrettentő példaként szokták felhozni, hogy amikor az afrikai országok átvették a francia Code Napoleont, azt hitték, hogy a francia bíróságok ez alapján ítélkeznek. A valóságban a kódex csak egyik és nem is legfontosabb eleme volt a francia ítélkezési gyakorlatnak, amely minden civilizált országban evolutív jogelvek, értelmezések, szakmai hagyományok, precedensek finom szőttese.

Az endogenitás - a másik út - ezzel szemben azt jelenti, hogy az érintett társadalmi szereplők hosszú kísérletezéssel, nem kis kínszenvedés árán alakítanak ki intézményeket. Be kell ismerni, hogy erről, ennek a gyakorlatáról nagyon keveset tudunk - de azért valamit mégis. Mondok is egy példát. A Hétfa Kutatóintézetben azt vizsgáltuk egy kutatás során, hogy a helyi termelők - a makói hagymatermesztőket és a csopaki bortermelőket vizsgáltuk - hogyan képesek együttműködni. Ha körülnézünk Európában, akkor azt látjuk, hogy számos országban - így a már emlegetett Franciaországban - viszonylag részletes állami szabályozás van érvényben, akárcsak nálunk például a hegyközségi szabályozás vagy a földrajzi oltalmat jelző védjegyek.

Nagyon hasonló szabályozások másutt jól működnek, míg nálunk nem. Mi ennek az oka? Az, hogy Franciaországban van egy alapvető bizalmi viszony a helyi termelők és a szabályozói hatóság között, ami nem a levegőből jött, hanem egy hosszú folyamat során sikerült kialakítani. Nálunk ez a bizalom hiányzik, mert az érintettek nem „izzadtak ki" ezt támogató játékszabályokat. Egyes termelők reakciója erre az, hogy az önszerveződés útjára próbáltak lépni. Ez azonban szintén nem egyszerű. Az önszerveződés egyik alapfeltétele például, hogy világos legyen mindenkinek a pozíciója, vagyis hogy ki mit termel, mekkora területen, milyen piacra. Ha ez nem világos, akkor alkudni, egyeztetni, megállapodni sem lehet. A rendszerváltás óta több mint húsz évnek kellett eltennie, hogy az ilyen kezdeményezéseknek valódi esélyük legyen. Ez soknak tűnik, de más országokban sem ment gyorsabban. Fontos ezért, hogy türelmesek legyünk.

Pontosan mi az, ami itthon nem működött?
A legfőbb gond, hogy nálunk az érdekcsoportok - ha egyáltalán megszerveződnek - nem bíznak meg a szabályozóban, ennek hiányában pedig nincs együttműködés. A szabályozó bizalmatlan a szabályozottal szemben, és viszont. A gond az, hogy ez nehezen változtatható. Az a kérdés, hogy vannak-e olyan társadalmi szereplők, úgynevezett „intézményi vállalkozók", akik hajlandók azért kockázatot vállalni, hogy változtassanak a játékszabályokon. A helyi termelők példájánál maradva azt látjuk, hogy az egyik típus a nagy szereplő, aki már elég erős ahhoz, hogy a helyi közjószág, infrastruktúra és normarendszer elég értéket jelentsen számára ahhoz, hogy erre áldozzon. A másik ilyen szereplő az, aki tud közvetíteni a felek között, akinek van például államigazgatási és termelői/vállalkozói tapasztalata is.

Az intézményi struktúrák találkozása mindig kihívást jelent, és ez ma Magyarországon talán az európai uniós pénzekkel kapcsolatban merül fel a legeklatánsabb formában. Önök külön elemzést készítettek az európai uniós források felsőoktatásban történő felhasználásáról.
A felsőoktatás - hasonlóan más ágazatokhoz - nagyon konkrét szerződéses formában jutott hozzá az EU-s forrásokhoz: projektekre kellett pályáznia. A projektforma a felsőoktatásban különösen problémásnak bizonyult. Az uniós projektek lényege, hogy adott, jellemzően rövid időtávra azonosított, konkrét, számszerű mutatókat vár el, és ezek teljesüléséhez kapcsolja a finanszírozást. Ez mondjuk egy infrastrukturális beruházáshoz viszonylag jól illik - eleve erre is találták ki. Viszont amikor egy egyetem vagy főiskola tudományos kapacitását vagy oktatási színvonalát szeretnénk fejleszteni, ez a szerződéses keret számos torz ösztönzőt szül.

1_20140129130212_13.jpg
"Sok olyan tevékenységet kell a projektfinanszírozás kényszerzubbonyába erőltetni, ami nem illik bele"

Egyrészt rövid távú gondolkodásra ösztönöz, mert nem tudható, hogy lesz-e következő projekt. Emellett kockázatkerülő magatartást támogat, mert ha azt mondják egy kutatónak, hogy fél éven belül jelentessen meg három jegyzett publikációt, akkor nem fog innovatív kutatásba vágni, hiszen jó eséllyel nem tudná teljesíteni az elvárásokat. Általában is igaz, hogy ha közintézmények szolgáltatásait akarjuk fenntartani vagy a színvonalukat tartósan javítani, a projektek nem jelentenek megfelelő szerződési keretet.

A projektforma sokkal jobban illett a felsőoktatás infrastrukturális fejlesztéseihez. A fő problémát e téren a pályáztatás rendszere jelentette. A kormányzat - számos okból - nem vállalta fel a forráselosztás tudatos koordinációját, hanem a pályázati versengés viszonylag vak mechanizmusára bízta. A források azonban olyan jelentősek voltak, hogy a pályázatok az intézmények közötti kapacitások átrendeződését hozták, amely a következő évtizedekre jelentős útfüggőséget teremt.

Az EU-s pénzeket fel lehet használni jól és rosszul is. Az európai vagy a magyar szabályozásból adódott-e a források nem megfelelő felhasználása?
Egyrészt itt nagyon határozottak a külső kényszerek, amit az is mutat, hogy a régióban - sőt még nyugatabbra is - nagyon hasonló problémákkal küzdenek az országok. Érdemes lenne tudatosítani, hogy az Európai Unió hogyan működik. Brüsszel nem egy föderális állam kormányzata. Az autonómiája jóval kisebb ennél, és a fő funkciója, hogy a tagállamok közötti megállapodásokat koordinálja, majd ezeket betartassa, a tagállamokon belüli érvényesítésüket felügyelje. A regionális politikai pénzeknél az Európai Bizottság felügyeleti funkciója azon alapul, hogy a nettó befizetők elvárják tőle, hogy nyomon kövesse a pénzeket, mert otthon a választóknak be kell számolniuk az eredményekről. De az Európai Bizottság csak közvetetten hat ezekre, az eszközei pedig korlátozottak. Amit a Bizottság elsősorban tehet, az az, hogy olyan információkat gyűjt, melyek számszerűsíthetők és könnyen bemutathatók. A Bizottság arra törekszik, hogy ezeket fel tudja mutatni, ne legyenek botrányok, és ez akár mehet az eredményesség rovására is.

Ezért van az, hogy az Európai Unió megköveteli, hogy a tagállamok kimutassák, mit hoztak ki a forrásokból, és nagyon erősen kontrollálja a pénzek szabályszerű költését. Azt lehet mondani, hogy gúzsba kötve kell táncolnunk. Különösen olyan országok esetében, ahol viszonylag sok a forrás - Magyarország esetében éppen ez a helyzet, a költségvetés mintegy 10 százalékáról beszélünk -, ez nagyon nagy teher. Főleg azért, mert a kormányzatnak sok olyan tevékenységet kell a projektfinanszírozás kényszerzubbonyába erőltetnie, ami nagyon nem illik bele. Mivel nagyon sok pénzről van szó, komolyan kellett és kell venni a Bizottság elvárásait. Ez motiválta a fejlesztéspolitika különálló intézményrendszerének létrehozását is, amivel szemben az volt a mindenkori fő elvárás, hogy biztosítsa az abszorpciót és a szabályszerűséget.

Költsünk el minden lehetséges pénzt szabályszerűen, ez világos cél. Mi a helyzet az eredményességgel?
A mérleg másik serpenyőjében természetesen ott van az eredményesség, de a mérleg nem arra billen, ami felveti a kérdést, hogy miként lehet ezt a mérleget egy kicsit mégis az eredményesség felé billenteni. Az a lépés, hogy a szaktárcákhoz telepítik az ágazati fejlesztések irányítását, ebbe az irányba mutat. De ez önmagában biztosan nem elég.

Az uniós forrásokat a különálló pályázati rendszerek helyett be kellene csatornázni az ágazati finanszírozási rendszerekbe. A felsőoktatás példájánál maradva, javaslatunk szerint a felsőoktatás-politikának először meg kellene fogalmaznia a középtávú céljait, ezek alapján az elvárt teljesítményükre vonatkozó megállapodásokat kötni az egyes intézményekkel, és a fejlesztési forrásokat e szerződések keretében rendelkezésre bocsátani. Ez oldaná a rövid távú projektlogika szorítását is. Látni kell azonban, hogy az ágazat ilyen átalakítása a játékszabályok, azaz az intézmények radikális megváltoztatását jelentené.

Ha integráljuk az EU-s forrásokat az ágazati politikákba, és megszűnik a fejlesztéspolitika önálló intézményrendszere, az nem fenyeget azzal, hogy nem tudjuk időben és a szabályoknak megfelelően lehívni a pénzeket? 2006 előtt, amikor a fejlesztési programok irányítása a szaktárcáknál volt, mintha épp ez lett volna a baj?
Ez valóban létező kockázat. Az ágazati irányításnak képesnek kell lennie arra, hogy szabályszerűen, az Európai Bizottság által megkövetelt indikátorokat szállítva költse el a pénzeket. Nem csak az a kihívás, hogy a kormányzat fel tud állítani egy jó finanszírozási rendszert, hanem az is, hogy ennek a belső eljárásait ki tudja-e úgy alakítani, hogy az EU szigorú adminisztratív szabályrendszerének is megfeleljen.

Az, hogy nálunk mindeddig volt egy önálló életet élő fejlesztéspolitika, magyar, illetve kelet-közép-európai sajátosság. Nincs megírva az uniós rendszerben. Leginkább azokra az intézményi felállásokra hasonlít, amikor a szegényebb fejlődő országban külföldi donorok segélyekből fejlesztéseket valósítanak meg. Ott több évtized kudarcai után elég egyértelműen látszik, hogy nem működik az, hogy föláll egy önálló intézményi rendszer, amely a döntéshozókat nem arra motiválja, hogy hozzanak létre mondjuk egy jó felsőoktatást, hanem csak arra, hogy legyenek szabályosan, elszámolhatóan megvalósított projektek. Egy ilyen rendszer nehezen tudja érdemben támogatni a gazdasági-társadalmi fejlődést.

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra

  • 2

    Botos Katalin gondolatgazdag hozzászólásához néhány gondolat:

    1. A szövetkezés kudarca az én szememben az önszerveződés kudarcára példa. A bizalom hiánya valóban kulcs a kudarc megértéséhez. Arra irányítanám a figyelmet, hogy ennek a hiányank komoly strukturális okai vannak. A hosszú távú üzleti bizalom - mert itt erre lenne szükség - hiteles elköteleződést követel meg az érintettek részéről, akik azonban erre aligha képesek, amíg az érintett csoport tagsága és a saját csoporton belüli pozíciójuk nem rögzül. Egyszerűen szólva: a szövetkezés feltételezi a világos egyéni gazdálkodói egzisztencia meglétét. A mezőgazdaságban a tulajdoni viszonyok és a piaci pozíciók átrendeződése sokáig elhúzodott (részben máig húzódik), ami alapjaiban gátolta a szövetkezesedést. Ha ez a diagnózis igaz, akkor a szövetkezési törekvések elsietettek voltak, és talán most jön el az idejük. A borász közösségek fejlődése, ami az elmúlt pár évben vett lendületet, talán példa erre.

    2. A normatív szabályozási javaslatok általában azon a feltevésen alapulnak, hogy a kormányzat önzetlenül és hozzáértően alkalmazza a szabályokat, a szabályozottak pedig - a szankcióktól félve - követik őket. A valóságban a szabályozattaknak bízniük kell a kormányzatban, hogy az nem él vissza stratégiai módon a hatalmával. És a kormányzatnak is bíznia kell a szabályozott ágazatban: hogy az nem ad hamis információkat neki, és saját belső mechanizmusaival (önszabályozásával) is támogatja a kormányzati szabályrendszert. Vagyis itt is kölcsönös bizalomra van szükség, amit nem könnyű (mondjuk ki: kínkeservesen nehéz) megteremteni. 

    3. Végül csak ráerősíteni szeretnék arra a gondolatra, hogy a piaci szabályrendszer és az üzleti morál "kéz a kézben" alakul. Adam Smith és a skót felvilágosodás más szerzői (vagy éppen Montesquieu) ezt pontosan látták, és a "kereskedő társadalom" meghatározó jelenségének tartották.    

  • 1

    Számtalan gondolat ötlött fel bennem a cikk olvasásakor. Szabad asszociációk formájában  tennékközzé  egy-kettőt. Az egyik:  A magyar agrárium helyzetének tragikus alakulása a rendszerváltás után nagy mértékben annak volt köszönhető, hogy nem jöttek létre az új viszonyoknak megfelelő modern szövetkezeti, szövetkezési formák. A szakterületet jobban ismerő kollegáim szerint azért, mert  e formák létrehozásához hiányzott az alapvető bizalmi tőke. Nem jöttek létre új tipusú szövetkezetek, mert  egyszerűen az emberek nem bíztak meg a szervezőkben. Féltek a visszaélésektől, féltek attól, hogy a szervező majd csak a saját érdekeit nézi. A mai napig csigalassúsággal megy a nagy múltú hangyaszövetkezetek feltámasztása is.  Intézmény-építést csak egységes ideológiai alapra épült konzisztens gazdaságpolitika ismeretében lehet megvalósítani. Azt hiszem, túl sokat vártunk a rendszerváltás kezdetén a normatív szabályozástól. Azt vártuk el például a bankrendszernél, hogy a létrehoozott banktörvény  majd "apiac  kialakítja" alapon létrehoz egy kívánatos bankstruktúrát., minden előzetesen kialakított koncepció nélkül. Ennek eredménye lett egy oligopolista bankrendszer, amelyet joggal neveuhettünk túlbankosítottnak, anélkül, hogy a rendszer a gazdaság érdekeit megfelelően szolgálta volna. De  látni kell, hogy az intézmények nem önmagukban, hanem teljes hálózati rendszerükben számítanak igazán. Elemeket átvenni- ahogy az interjú-alany is utal rá- nem lehet, pontosabban, nem garantálható, hogy a kívánt eredményt hozza. Egyértelmű, hogy az átvett modelleknél meg kell nézni a helyzetekben meglévő alapvető különbségeket. Míg az angolszász modell- ha bezélhetünk erről- a gyors bukás-gyors helyreállás intézményeivel rendelkezik, a kontinentális (német) gyakorlat inkább a működő vállalatok megmentését tartja szem előtt. Ez rtükröződik is abban a tényben, hogy az  USA-ban a top-20 vállalat nagy része negyed század alatt lecserélődött, a német vállalatok nagyrésze ma is ugyanaz. Bizonyára belső transzformáción persze átesett,.S azt is szokták mondani, hogy az USA éppen ezért sikeresebb. Részben ez igaz is, de az USA sikerességének az elmúlt fél évszázadban sok egyéb, ezen intézményi háttértől eltérő oka is volt. Nem lehet továbbá egyetlen szó nélkül elmenni  az intézmények és a morál kapcsolata mellett. A sokat idézett keleti kapcsolatrendszer működőképessége egy olyan morális alapot tételezett fel, amelet nem biztos, hogy jogi eszközökkel pótolni lehet. Úgy tűnik számomra, hogy a modern vállalatszerveződési formák nagyobb hangsúly-helyezése a szerződéses kapcsolatokra azon alapul, hogy a nagyobb létbizonytalanság a globalizmus világában  nagyobb hatásfokkal kényszerít szerződésszerű magatartásra, mint korábban,Azaz, a morál javulása  maga is a még átfogóbb játékszabályok intézményi következménye.