2014. szeptember 19.

Vitafórum

A bankok menthetik meg az eurót?

2012. június 12. 09:20:01
Hiába a frissen bejelentet spanyol bankmentő csomag, a jelek szerint az eurózóna léte továbbra is a mélyebb integráción áll vagy bukik. Egységes fizetési övezet és stabil pénzügyi rendszer a közgazdászok szerint nem működhet bankunió nélkül, melynek megalkotását a várakozások szerint már a június végi EU-csúcson megkezdhetik Európa vezetői. A vállalkozás ugyanakkor komoly aggodalmakat vet fel, melyek könnyen lehet, hogy ezúttal is a "haladás" útjába állnak.

Kovács Balázs

Az eurózóna gyakorlatilag 2008 óta súlyos válságban van, és bár a pénzpiacok által kikényszerített átmeneti szükségmegoldások - az EKB által december-januárban meghirdetet 1000 milliárd euró összegű hitelprogram, a 100 milliárdos spanyol bankmentő csomag - eddig elégségesek voltak a pánikhangulat hűtéséhez, a spanyol bankválsággal minden bizonnyal elérkezett az a pillanat, amikor a bizalom tartós megerősítéséhez valódi reformokra lesz szükség.

Erre legutóbb a befektetői és spekuláns logika talán legmélyebb ismerője, Soros György hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy a pénzpiacok maximum három hónap türelmi időt adnak az eurózóna gazdasági vezetőinek. (Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója egy interjúban egyetértett Sorossal.)

Hosszú és rögös út vezet a fenntartható valutaunióig


A közgazdász társadalom hónapok óta hangsúlyozza - sőt Adam S. Posen és Nicolas Véron a bankunió szükségességére már 2009-ben figyelmeztetett -, hogy egy valutaunió hosszú távon nem működhet fiskális-, bank- és politikai unió nélkül, és bár ezek alapján az eurózónát jelen formájában hosszú távon túlzás nélkül tekinthetjük életképtelennek, a mélyebb integrációhoz szükséges lépések eddig elmaradtak. A pénzpiacok ugyanakkor - mint oly sokszor - a jelek szerint most is betöltik egyik üdvös szerepüket: válaszút elé állítják a gazdaságpolitikusokat, kikényszerítve ezzel a változást. A kényszerítő erő jelenleg a spanyol bankválság, és annak veszélye, hogy a spanyol betétesek megrohanják a bankokat, összeroppantva ezzel előbb a spanyol, majd félő, hogy a teljes eurózóna bankrendszerét.

A változásnak Európában a nyilatkozó közgazdászok többsége szerint egy folyamatnak kell lennie, melynek első lépcsője - elkerülendő a bankpánikot - egy bankunió létrehozása. Ezt követően a közös eurókötvényeknek kell következniük, végül meg kell teremteni a fiskális- és politikai unió alapjait - hogy miképp, arről kevesebbet hallani. Ez az út még "optimális" politikai és választói döntéseket feltételezve is valószínűleg sokkal hosszabb, mint azt a legtöbben gondolnák, az Egyesült Államokban például egészen a 20. század második feléig nem alakult ki a teljesen integrált és egységes bankszektor. (Az európai bank- és fiskális unió megalkotásához hasznos tapasztalatokkal szolgálhat az Amerikai Egyesült Államok gazdasági rendszerének evolúciója.)

Az első lépés: hogy néz ki egy bankunió?

Bankunió esetén az eurózónában megszűnnének a spanyol, olasz vagy épp német bankok, a helyüket pedig átvennék az eurózóna bankok, melyek felügyelete és szabályozása központosított, a feltőkésítésükért és a betétek védelméért pedig egy összevont óriás tőkealap lenne felelős - melynek nagysága becslések szerint legalább 1000 milliárd euróra kellene, hogy rúgjon (1). Ebben a rendszerben - persze csak elméletileg - eltűnne az országkockázat, egy spanyol bank éppen annyira lenne kockázatos, mint egy holland, a betétekért ugyanis a teljes eurózóna vállalná a garanciát, ami megnyugtathatná a betéteseket Bilbaótól Helsinkiig.

A rendszer elméletben tökéletesen működik, a valóságban azonban a bankunió ötlete jó néhány kérdést felvet (2), és jó néhány vitára ad alapot (3). Honnan származna az említett 1000 milliárd eurónyi forrás, kik adnák azt össze? Hol és milyen intézményi rendszerben működne az európai központi bankfelügyelet? Kik lennének a szabályozók? Netán a 2011-ben életre hívott European Banking Authority látná el ezeket a feladatokat, melynek központja épp Londonban van? Csak az eurózónára vonatkozna a bankunió, vagy a teljes EU, azaz például a londoni City és mondjuk a magyar bankrendszer is a része lenne? Milyen szerep jutna az EKB-nak, és részt vesz-e a programban az IMF? Lesz-e egyáltalán választói támogatása a programnak, avagy hogyan lehet mondjuk a német választókkal elfogadtatni, hogy vállaljanak garanciát a görög vagy spanyol bankok betéteire? (A kérdések egy részére Nicolas Véron, a Bruegel közgazdásza egy videóinterjú során megpróbál válaszokat adni.)

Hosszan lehetne még sorolni a kérdéseket, az embernek azonban egyre inkább az az érzése, hogy a terv remek, a megvalósíthatóság azonban erősen kérdéses.

Csak a politikai akadályok ne lennének

Az elmúlt években ugyanis már megszokhattuk, hogy a reformkísérletek nem gazdasági, hanem politikai akadályokba ütköznek, melyeket többnyire a német adófizetők érdekeire hivatkozva a német gazdasági vezetés gördített a haladás elé. A németek eddig szinte minden felvetést elvetettek, mondván mindenki vívja meg a saját harcát a fenntartható költségvetésért. Most ugyanakkor, hogy a spanyol bankválsággal az eurókrízis magasabb szintre lépett, és szinte minden befolyásos gazdasági és politikai vezető - Christine Lagarde, José Manuel Barroso, Mario Draghi, Francois Hollande, Mario Monti - felsorakozott a bankunió mögött, talán a német vezetés is enged az eddigi vasszigorból.

A befektetők erre a kérdésre a június 28-i EU-csúcson kaphatnak választ, melyen ugyan hirtelen áttörésre nem érdemes számítani - a legfrissebb becslések szerint 2014 előtt nincs is realitása a bankuniónak -, azonban már egy-egy fajsúlyosabb, német oldalról érkező ígéret is elegendő lehet a legalább átmeneti megnyugváshoz. A pénzpiacokon ugyanis - különösen a válságokkal terhes időszakokban - nem is a konkrét lépések, hanem inkább a hit és a bizalom a fontos. Ha ezek megvannak, akkor akár pillanatok alatt megnyugodhatnak a kedélyek. Persze egy-egy rosszabb hír újra fel is korbácsolhatja őket.

Különösen igaz mindez a bankszektorra, amely a legkockázatosabb iparág mind közül. A pénzintézetek sokszoros tőkeáttétellel működnek, ahol már az is a törékeny üzleti modell végét jelentheti, ha a betéteseknek csak néhány százaléka követeli vissza a pénzét. Így rövid távon - ahogy arra Nicolas Véron felhívja a figyelmet - a betétesek és befektetők bizalmának megőrzése-megerősítése, a hit fenntartása az eurózóna politikusainak legfontosabb feladata.

Mikor jön el az a pont, amikor már nagyon fáj?

A kérdés már csak az, hogy mindezt mikor és milyen formában fogják megtenni Európa vezetői. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján a végső soron a választói akaratra figyelő illetékesek a válságkezelő lépésekkel a végsőkig kivárnak. Vagyis egészen addig, amíg a piacok esése már a széles tömegeknek is eléggé „fáj" ahhoz, hogy megléphetőek legyenek a szükséges lépések.

Jó eséllyel a német választóknál és politikusoknál is megvan az a pont, ahol már eléggé fáj az eurózóna válsága. Ha majd a pénzpiacok elkezdik árazni az eurózóna teljes szétesését, a német márka visszavezetését, annak várható felértékelődését és az exportszektor összeomlását... Kérdés azonban, hogy a piaci és a politikai folyamatok időzítése és időbeli lefutása szinkronban van-e, azaz hogy nem lesz-e ekkor már túl késő a folyamatok visszafordításához.

...

Kovács Balázs a Pénzügyi Szemle Online szerkesztője

Jegyzetek:


(1) A real banking union can save the eurozone (Financial Times, június 3.)

(2) Michiel Bijlsma (2012): A banking union is no panacea

(3) Krzysztof Rybinski: A banking union would only exacerbate Europe's problems

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra