2012. május 19.
Vitafórum
A röghöz kötött egyetemisták és a láthatatlan kéz: ki miért fizessen?
2012. február 8. 08:02:01
Kolozsi Pál Péter
A közgazdaságtan alapkérdése, hogy mit lehet a piacra bízni, és mit kell az államnak magára vállalnia. A választóvonalat azt figyelembe véve húzhatjuk meg, hogy a piac hatékony működéséhez bizonyos előfeltételek teljesülése szükséges, és amennyiben ezek a kondíciók nem adottak, úgy a végeredmény nem lesz optimális. Az állam tehát ott jelenhet meg, ahol azt igazolni lehet. Amennyiben az előbb említett hatékonysági, illetve a szintén elfogadható méltányossági (1) okok nem léteznek, akkor az állami szerepvállalás jó eséllyel nem hatékony, így nem is üdvözlendő.
Fogadjuk el, hogy mindez igaz a felsőoktatásra is, amely Magyarországon jelentős és nem mindenki által üdvözölt átalakulás előtt áll. Számos jele van annak, hogy a rendszer átszabása indokolt: az egyetemeknek és főiskoláknak számlafizetési gondjai vannak, a diplomák elértéktelenednek, a diplomás munkanélküliség magas, a képzett munkaerő, az orvosok, a mérnökök körében az elvándorlás szinte természetes életstratégia. Érdemes tehát áttekinteni, hogy milyen elvek mentén lehet a felsőoktatáshoz hozzányúlni. Mihez érdemes ragaszkodni, és mihez nem a jelenlegi rendszerből, mi az, amivel mindenképp szakítani kell, és mi az, amit átalakítva ugyan, de érdemes megtartani? Mi kell ahhoz, hogy a magyar felsőoktatás versenyképes, a társadalmi és állampénzügyi célokat is szem előtt tartó alapokat kapjon?
Egyénileg biztosan racionális a tanulás
A képzésben eltöltött idő és a bérszínvonal korrelál egymással (2) - ez akkor is adódik, ha az oktatást az egyénekbe történő befektetésként, illetve ha a tehetségeseket szelektáló rendszerként fogjuk fel. Az oktatásban való részvétel és a források erre való áldozása tehát egyéni szempontból racionális, kérdés, hogy a közösség szempontjából is az-e.
A méltányossági megközelítés szerint az állam azért vesz részt a felsőoktatás finanszírozásában, mert úgy véli: társadalmi cél a társadalmi mobilitás elérése és fenntartása, amihez elengedhetetlen a szegényebb és hátrányos helyzetű fiatalok felsőoktatási integrációja (más kérdés, hogy ezen diákok felvétele az egyetem érekeit is szolgálhatja, elég csak arra gondolni, hogy hány ilyen portré található az amerikai egyetemi dicsőségfalakon). Arra a kérdésre keressük a választ, hogy „milyen országban szeretnénk élni?" Olyanban, ahol egy szegény, falusi környezetbe születő gyermeknek semmi esélye nincs a kiemelkedésre, vagy egy olyanban, ahol van.
A méltányosság nem csak morális kérdés, joggal feltételezhető ugyanis, hogy a mobil társadalom jobban is működik, mint egy röghöz kötött, jobbak az esélyei az egyéni felemelkedésnek és a társadalom jobb működésének is (felmérések szerint a magániskolák rendszere például erősíti a társadalmi rétegződést, így ebből a szempontból nem szerencsés). A méltányosság tehát elfogadható szempont, mérlegelni azt kell csupán, hogy nem fizetünk-e túl nagy árat ezért a hasznosság, a hatékonyság oltárán.
Hol van keresnivalója az államnak?
A hatékonysági érvelés abból indul ki, hogy az államnak ott van keresnivalója, ahol a piac nem hatékonyan allokál, azaz valamilyen piaci kudarchelyzettel állunk szemben. Az oktatás esetében szó lehet arról, hogy nem ugyanott jelentkeznek a költségek és a hasznok, hogy az oktatás a piac logikájához nem teljesen illeszkedő szolgáltatás, illetve hogy az oktatással kapcsolatos döntéseket olyanok hozzák, akik nincsenek minden szükséges információ birtokában (externáliák, a közjavak problémája, valamint információs aszimmetria).
A fejlett államok mindegyikére jellemző az oktatásban való valamilyen fokú részvétel, a közoktatás a 6-18 év közötti fiatalok képzésének költségeit az esetek többségében állja. A felsőoktatásban már nem ilyen egyértelmű a helyzet, itt nagyobb tere van a magánfinanszírozásnak - az alap- és középfok, illetve a felsőfok közötti eltérés pedig nagymértében épp az externális hatásokkal van összefüggésben.
Fontos hozadéka van társadalmi szempontból, ha az állampolgárok jelentős hányada rendelkezik bizonyos társadalmi, gazdasági, állampolgári ismeretanyaggal. Demokratikus rendszerek működtetéséhez ugyanis képzett, tájékozott, felelős és dönteni képes állampolgárokra van szükség, így össztársadalmi érdek az alap- és középfokú közoktatás. Ha pedig ez így van, akkor nincs abban semmi meglepő, hogy az állam szerepet vállal ebben a szegmensben, hisz a haszonélvezői oldalon is a közösség található. Stiglitz szerint (4) az is az externális hatásokon alapuló érvelést erősíti, hogy a nyitott társadalmakba kintről érkezők tömegeit épp a kötelező állami oktatáson keresztül lehet integrálni, azaz itt is a közösség profitál az oktatásból, így jogos, ha a közösség is fizeti a számlát.
A felsőoktatás esetében már nem ilyen egyértelmű a helyzet, az egyetemeken és főiskolákon szerzett tudás ugyanis a fenti célokkal már nemigen hozható összefüggésbe (3). Kétségtelen, hogy a felsősoktatásnak is vannak externális hatásai - elég csak a kutatók és tudósok képzésére, illetve az ebből adódó társadalmi hasznokra gondolni -, de az is feltételezhető, hogy ezek a hatások nem olyan nagyok, hogy az államnak tömegesen kellene finanszíroznia a hallgatók képzését. A felsőoktatás már egyértelműen az a terep, ahol a hasznok nagy része az egyén szintjén jelentkezik, így a hatékonyság érdekében a költségeket is az egyéneknek kellene viselniük.
Az oktatás nem tekinthető tiszta közjószágnak, a fogyasztók kizárása ugyanis technikailag megoldható, a termelés határköltsége pedig - bár feltehetően nem túl magas - de nem nulla (bár minél speciálisabb a tudás, annál nagyobb a költségnövekedés, ha eggyel többen járnak az osztályba). Mindez azt jelenti, hogy ez nem indokolja az állami jelenlétet, a piac az oktatás esetében elvileg képes lenne allokálni az erőforrásokat, azaz meg tudja oldani, hogy azok vegyék igénybe az „oktatási szolgáltatást", akiknek ez a legtöbbet éri (vagyis azok, akiknél a képzés minden költsége a lehető legjobban megtérül).
Információs problémák azért árnyalhatják ezt a képet, amint Stiglitz már idézett könyvében rámutat: az oktatással kapcsolatos döntéseket a szülők hozzák, akiknek két oka is lehet, hogy ne áldozzanak gyermekeik oktatására. Az egyik, hogy nem képesek helyesen felmérni az oktatásból eredő többletkereset nagyságát, a másik pedig, hogy a lehető leghamarabb számítanak gyermekeik keresetére, így nem támogatják a hosszas tanulást.
Mi lesz a tehetséges, de szegényebb diákokkal?
Azt is figyelembe kell venni, hogy állami szerepvállalás nélkül előfordulhat, hogy a szegényebbek akkor sem járnak egyetemre, ha látják annak hasznát, és nincs szükség azonnal a keresetükre - egyszerűen csak nincs pénzük a képzés finanszírozására (ami nem csak a tandíjat jelenti, hanem a megélhetés költségeit, sőt az elmaradt kereset lehetőségköltségét - opportunity cost - is). Tökéletesen működő hitelpiacok esetén ez a probléma orvosolható, de kétségtelen, hogy a szerényebb keresetűek kockázatkerülő magatartás esetén az indokoltnál kevesebb „oktatási jószágot fogyaszthatnak", tartva attól, hogy nem tudják majd visszafizetni a kölcsönt. Különösen igaz ez olyan országokban, amelyeknek rossz tapasztalatai vannak a hitelekkel és az eladósodással kapcsolatban, a hitelfelvétel ugyanis nem is annyira tény-, mint percepcionális kérdés (itt azt is figyelembe kell venni, hogy a diákhitelek törlesztése ugyan kedvezményes, de mivel nincs futamideje, így azt sem lehet a hitelfelvételkor tudni, hogy meddig kell számolni az adósság terhével).
A felsőoktatási tanulmányok finanszírozása esetén tehát leginkább méltányossági érvek szólnak az állami finanszírozás mellett, de a piac még erre is képes nem-állami megoldást kínálni a felsőoktatási hitelek formájában. A kérdés tehát úgy vetődik fel, hogy egy magánfinanszírozói rendszerben képesek-e a szükséges forrásokhoz hozzájutni a tehetséges, de szerényebb anyagi körülmények közül érkező fiatalok is. Amennyiben a tehetséges, de szegény fiatalok nem jutnak hitelhez, akkor piaci kudarcról beszélünk, ilyen eseten tehát jogos az állami szerepvállalás. A hitelgarancia, a kamattámogatás, vagy akár az államilag nyújtott hitel ilyen eszköz lehet (5).
Az államilag finanszírozott felsőoktatás legnagyobb problémája, hogy a szubvenciók miatt a fogyasztók (a hallgatók) nem szembesülnek a tényleges költségekkel, ami túlfogyasztáshoz vezet. Erre utalhat például, ha egy országban túl sok az egyetem, vagy ha fiatalok tömegei azért járnak egyetemre, mert „nincs jobb dolguk", vagy mert „ez is jobb, mint a munkanélküliség" (6). Ilyen esetekben az allokálást végző magánszféra a társadalmi határköltség-függvény alatti függvény alapján optimalizál, azaz akkor is egyetemre-főiskolára jár, amikor az már összességében társadalmi kárt okoz. A magánfinanszírozás kiiktatása nem csak túlfogyasztást okoz, hanem krónikus forráshiánnyal és a pénzügyi ösztönzők hiánya miatt az érdekeltség eltűnésével is jár - ami hosszabb távon mindenképp a hatékonyság kárára lesz.
Röghöz kötés és a munkaerő szabad áramlása
Az új magyar felsőoktatási rendszer egyik speciális - bár a nyugati világban is ismert (7) - elemének ígérkezik a „röghöz kötés" intézménye, azaz annak kikötése, hogy az államilag finanszírozott képzésekben tanulók egy bizonyos ideig kötelesek legyenek Magyarországon dolgozni. Ez a kitétel egyszerre próbál egy egyszerű pénzügyi, illetve egy összetett nemzetgazdasági és társadalmi problémát kezelni.
A pénzügyi aspektus arról szól, hogy a magyar adófizetők közössége legalább elvben élvezhesse az egyes állampolgárok képzésébe ölt közpénzekből adódó hasznokat. Bármennyire is tűnik ez a lépés piac-idegennek, valójában nem ez, hanem az állami finanszírozás az, ami kilóg a sorból. Az optimális döntés alapfeltétele, hogy a költségek és a hasznok ugyanott jelentkezzenek, a „röghöz kötés" ebből a szempontból tehát logikus lépés: aki fizet, kapjon valamit a pénzéért. A döntési szabadság korlátok közé szorítása azonban valóban ellentétes a piaci működés logikájával, de ez jelen helyzetben egyértelmű következménye a nyitott munkaerőpiac és az államilag finanszírozott oktatás "robbanóelegyének".
A magyarországi munkavállalás előírása azonban nem csak a fenti pénzügyi logika szempontjából tűnhet jó megoldásnak, hanem akár az orvosok és rezidensek körében kicsúcsosodó elvándorlási probléma egészével kapcsolatban is. Ez a konstrukció elvileg lehetőséget biztosít arra, hogy ha nem is sokan, de valahányan mindenképp Magyarországon hasznosítsák a megszerzett tudást. Nem kétséges ugyanakkor, hogy ez a módszer hosszabb távon nem képes az elvándorlást csökkenteni, azt ugyanis kizárólag a magasabb bérek és a társadalmon belüli elismertség növekedése, illetve a magánforrások bevonása tudná biztosítani. Adminisztratív úton nemigen lehet gátat szabni a spontán folyamatoknak.
A közgazdasági elméletek szerint az elvándorlás folyamata automatikusan egyensúlyt hoz a piacokon. A kibocsátó országokban csökken a munkaerő kínálata, miközben a kereslet nem változik, ami árfelhajtó hatású és idővel a bérek kiegyenlítődését okozza, ezzel pedig megállítja az elvándorlást. Gondot az okozhat, hogy ha olyan szakmákról van szó, ahol nemzetgazdasági és társadalmi szinten szükség van bizonyos mennyiségű munkavállalóra (orvos). Az is kérdéses, hogy valóban meg tud-e valósulni a bérkiegyenlítődés, vagy pedig nem.
A bérek nemzetközi kiegyenlítődése ellen hathat, amennyiben nem piaci a bérezés (erre szintén jó példa az orvos-szakma), valamint hogy nem feltétlenül igaz, hogy a munkaerőnek mindenhol ugyanakkora a határtermelékenysége (8). Ez utóbbi alatt azt értve, hogy egy mérnők, egy orvos munkája sajnálatos módon egyszerűen többet ér egy fejlett piaci környezetben (ahol fejlett az infrastruktúra, fejlett a gazdaság, gazdagok a polgárok, létezik polgári felelősségtudat stb.), mint egy fejletlenben (ahol mindez nincs meg). Márpedig ha ez igaz, akkor még csak elméletileg sincs esély a bérek kiegyenlítődésére, ami új megvilágításba helyezheti az európai uniós csatlakozásnak a munkaerő szabad áramlásával kapcsolatos kitételeit. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a röghöz kötés a szabadság korlátozásán túl abból a szempontból is bizonyosan visszalépés, hogy a minőségi munkaerő képzéséhez szükségesek a nemzetközi tapasztalatok, azaz ennek korlátok közé szorítása bizonyosan rontja a magyar munkaerő teljesítőképességét.
A munkaerő szabad áramlásának kérdésénél érdemes egy kicsit tovább időzni, ez ugyanis egyre komolyabb gondot okozhat a szegényebb, keleti tagállamokban. Egyes elméleti kutatások szerint az oktatási rendszer átalakulása is részben ennek köszönhető, a tagállami kormányok ugyanis abban lesznek emiatt érdekeltek, hogy a nemzetközi szinten kamatoztatható tudás helyett a helyi tudást részesítsék előnyben. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy a kelleténél kevesebb mérnök, közgazdász és orvos képzését finanszírozza majd az állam, és túl sok lesz a jogász (9). Magyarországon - ahol a fejlett világ egészéhez hasonlóan a felsőoktatási átalakításban természetesen a gazdasági válságnak is szerepe volt (10) - talán egyelőre nem ebbe az irányba mennek a folyamatok, de kétségtelenül nem irracionális a fenti feltételezés.
A szabályozás részletkérdései nagyon fontosak, ezeken ugyanis egy akár jó irányú kezdeményezés is elbukhat (vajon a drasztikus váltás, vagy pedig a lassabb átmenet a jó megoldás egy ilyen intézményi helyzetben, illetve miképp alakulnak ki az árak, illetve a kvóták miatt a mennyiségek ezen a speciális piacon? stb.). Kérdésből egyelőre sok van még, de a változtatások iránya talán így is hatékonyabb és eredményesebb közpénzfelhasználást, illetve jobban működő felsőoktatást ígér - bár természetesen komolyak lehetnek a nem szándékolt hatások és látni kell, hogy minden társadalmi problémát nem lehet ezekkel az eszközökkel megoldani.
Annyi biztos, hogy a közpénzügyek rendbetétele és a hatékonyság fokozása érdekében a felsőoktatásnak abba az irányba kell elmozdulnia, hogy elsősorban azok fizessenek, akik a hasznokat is élvezik (hallgatók), és akik fizetnek, azok részesedjenek a hasznokból is (adófizetők). A nehézséget az okozza, hogy egyéb céljaink is vannak. Mégpedig hogy lehetőleg sokan (elegen) tanuljanak tovább, és a rendszer méltányos (igazságos) is maradjon.
A közgazdaságtan alapkérdése, hogy mit lehet a piacra bízni, és mit kell az államnak magára vállalnia. A választóvonalat azt figyelembe véve húzhatjuk meg, hogy a piac hatékony működéséhez bizonyos előfeltételek teljesülése szükséges, és amennyiben ezek a kondíciók nem adottak, úgy a végeredmény nem lesz optimális. Az állam tehát ott jelenhet meg, ahol azt igazolni lehet. Amennyiben az előbb említett hatékonysági, illetve a szintén elfogadható méltányossági (1) okok nem léteznek, akkor az állami szerepvállalás jó eséllyel nem hatékony, így nem is üdvözlendő.
Fogadjuk el, hogy mindez igaz a felsőoktatásra is, amely Magyarországon jelentős és nem mindenki által üdvözölt átalakulás előtt áll. Számos jele van annak, hogy a rendszer átszabása indokolt: az egyetemeknek és főiskoláknak számlafizetési gondjai vannak, a diplomák elértéktelenednek, a diplomás munkanélküliség magas, a képzett munkaerő, az orvosok, a mérnökök körében az elvándorlás szinte természetes életstratégia. Érdemes tehát áttekinteni, hogy milyen elvek mentén lehet a felsőoktatáshoz hozzányúlni. Mihez érdemes ragaszkodni, és mihez nem a jelenlegi rendszerből, mi az, amivel mindenképp szakítani kell, és mi az, amit átalakítva ugyan, de érdemes megtartani? Mi kell ahhoz, hogy a magyar felsőoktatás versenyképes, a társadalmi és állampénzügyi célokat is szem előtt tartó alapokat kapjon?
Egyénileg biztosan racionális a tanulás
A képzésben eltöltött idő és a bérszínvonal korrelál egymással (2) - ez akkor is adódik, ha az oktatást az egyénekbe történő befektetésként, illetve ha a tehetségeseket szelektáló rendszerként fogjuk fel. Az oktatásban való részvétel és a források erre való áldozása tehát egyéni szempontból racionális, kérdés, hogy a közösség szempontjából is az-e.
A méltányossági megközelítés szerint az állam azért vesz részt a felsőoktatás finanszírozásában, mert úgy véli: társadalmi cél a társadalmi mobilitás elérése és fenntartása, amihez elengedhetetlen a szegényebb és hátrányos helyzetű fiatalok felsőoktatási integrációja (más kérdés, hogy ezen diákok felvétele az egyetem érekeit is szolgálhatja, elég csak arra gondolni, hogy hány ilyen portré található az amerikai egyetemi dicsőségfalakon). Arra a kérdésre keressük a választ, hogy „milyen országban szeretnénk élni?" Olyanban, ahol egy szegény, falusi környezetbe születő gyermeknek semmi esélye nincs a kiemelkedésre, vagy egy olyanban, ahol van.
A méltányosság nem csak morális kérdés, joggal feltételezhető ugyanis, hogy a mobil társadalom jobban is működik, mint egy röghöz kötött, jobbak az esélyei az egyéni felemelkedésnek és a társadalom jobb működésének is (felmérések szerint a magániskolák rendszere például erősíti a társadalmi rétegződést, így ebből a szempontból nem szerencsés). A méltányosság tehát elfogadható szempont, mérlegelni azt kell csupán, hogy nem fizetünk-e túl nagy árat ezért a hasznosság, a hatékonyság oltárán.
Hol van keresnivalója az államnak?
A hatékonysági érvelés abból indul ki, hogy az államnak ott van keresnivalója, ahol a piac nem hatékonyan allokál, azaz valamilyen piaci kudarchelyzettel állunk szemben. Az oktatás esetében szó lehet arról, hogy nem ugyanott jelentkeznek a költségek és a hasznok, hogy az oktatás a piac logikájához nem teljesen illeszkedő szolgáltatás, illetve hogy az oktatással kapcsolatos döntéseket olyanok hozzák, akik nincsenek minden szükséges információ birtokában (externáliák, a közjavak problémája, valamint információs aszimmetria).
A fejlett államok mindegyikére jellemző az oktatásban való valamilyen fokú részvétel, a közoktatás a 6-18 év közötti fiatalok képzésének költségeit az esetek többségében állja. A felsőoktatásban már nem ilyen egyértelmű a helyzet, itt nagyobb tere van a magánfinanszírozásnak - az alap- és középfok, illetve a felsőfok közötti eltérés pedig nagymértében épp az externális hatásokkal van összefüggésben.
Fontos hozadéka van társadalmi szempontból, ha az állampolgárok jelentős hányada rendelkezik bizonyos társadalmi, gazdasági, állampolgári ismeretanyaggal. Demokratikus rendszerek működtetéséhez ugyanis képzett, tájékozott, felelős és dönteni képes állampolgárokra van szükség, így össztársadalmi érdek az alap- és középfokú közoktatás. Ha pedig ez így van, akkor nincs abban semmi meglepő, hogy az állam szerepet vállal ebben a szegmensben, hisz a haszonélvezői oldalon is a közösség található. Stiglitz szerint (4) az is az externális hatásokon alapuló érvelést erősíti, hogy a nyitott társadalmakba kintről érkezők tömegeit épp a kötelező állami oktatáson keresztül lehet integrálni, azaz itt is a közösség profitál az oktatásból, így jogos, ha a közösség is fizeti a számlát.
A felsőoktatás esetében már nem ilyen egyértelmű a helyzet, az egyetemeken és főiskolákon szerzett tudás ugyanis a fenti célokkal már nemigen hozható összefüggésbe (3). Kétségtelen, hogy a felsősoktatásnak is vannak externális hatásai - elég csak a kutatók és tudósok képzésére, illetve az ebből adódó társadalmi hasznokra gondolni -, de az is feltételezhető, hogy ezek a hatások nem olyan nagyok, hogy az államnak tömegesen kellene finanszíroznia a hallgatók képzését. A felsőoktatás már egyértelműen az a terep, ahol a hasznok nagy része az egyén szintjén jelentkezik, így a hatékonyság érdekében a költségeket is az egyéneknek kellene viselniük.
Az oktatás nem tekinthető tiszta közjószágnak, a fogyasztók kizárása ugyanis technikailag megoldható, a termelés határköltsége pedig - bár feltehetően nem túl magas - de nem nulla (bár minél speciálisabb a tudás, annál nagyobb a költségnövekedés, ha eggyel többen járnak az osztályba). Mindez azt jelenti, hogy ez nem indokolja az állami jelenlétet, a piac az oktatás esetében elvileg képes lenne allokálni az erőforrásokat, azaz meg tudja oldani, hogy azok vegyék igénybe az „oktatási szolgáltatást", akiknek ez a legtöbbet éri (vagyis azok, akiknél a képzés minden költsége a lehető legjobban megtérül).
Információs problémák azért árnyalhatják ezt a képet, amint Stiglitz már idézett könyvében rámutat: az oktatással kapcsolatos döntéseket a szülők hozzák, akiknek két oka is lehet, hogy ne áldozzanak gyermekeik oktatására. Az egyik, hogy nem képesek helyesen felmérni az oktatásból eredő többletkereset nagyságát, a másik pedig, hogy a lehető leghamarabb számítanak gyermekeik keresetére, így nem támogatják a hosszas tanulást.
Mi lesz a tehetséges, de szegényebb diákokkal?
Azt is figyelembe kell venni, hogy állami szerepvállalás nélkül előfordulhat, hogy a szegényebbek akkor sem járnak egyetemre, ha látják annak hasznát, és nincs szükség azonnal a keresetükre - egyszerűen csak nincs pénzük a képzés finanszírozására (ami nem csak a tandíjat jelenti, hanem a megélhetés költségeit, sőt az elmaradt kereset lehetőségköltségét - opportunity cost - is). Tökéletesen működő hitelpiacok esetén ez a probléma orvosolható, de kétségtelen, hogy a szerényebb keresetűek kockázatkerülő magatartás esetén az indokoltnál kevesebb „oktatási jószágot fogyaszthatnak", tartva attól, hogy nem tudják majd visszafizetni a kölcsönt. Különösen igaz ez olyan országokban, amelyeknek rossz tapasztalatai vannak a hitelekkel és az eladósodással kapcsolatban, a hitelfelvétel ugyanis nem is annyira tény-, mint percepcionális kérdés (itt azt is figyelembe kell venni, hogy a diákhitelek törlesztése ugyan kedvezményes, de mivel nincs futamideje, így azt sem lehet a hitelfelvételkor tudni, hogy meddig kell számolni az adósság terhével).
A felsőoktatási tanulmányok finanszírozása esetén tehát leginkább méltányossági érvek szólnak az állami finanszírozás mellett, de a piac még erre is képes nem-állami megoldást kínálni a felsőoktatási hitelek formájában. A kérdés tehát úgy vetődik fel, hogy egy magánfinanszírozói rendszerben képesek-e a szükséges forrásokhoz hozzájutni a tehetséges, de szerényebb anyagi körülmények közül érkező fiatalok is. Amennyiben a tehetséges, de szegény fiatalok nem jutnak hitelhez, akkor piaci kudarcról beszélünk, ilyen eseten tehát jogos az állami szerepvállalás. A hitelgarancia, a kamattámogatás, vagy akár az államilag nyújtott hitel ilyen eszköz lehet (5).
Sokan attól félnek, hogy az új rendszerben kiürülnek az előadótermek
Az államilag finanszírozott felsőoktatás legnagyobb problémája, hogy a szubvenciók miatt a fogyasztók (a hallgatók) nem szembesülnek a tényleges költségekkel, ami túlfogyasztáshoz vezet. Erre utalhat például, ha egy országban túl sok az egyetem, vagy ha fiatalok tömegei azért járnak egyetemre, mert „nincs jobb dolguk", vagy mert „ez is jobb, mint a munkanélküliség" (6). Ilyen esetekben az allokálást végző magánszféra a társadalmi határköltség-függvény alatti függvény alapján optimalizál, azaz akkor is egyetemre-főiskolára jár, amikor az már összességében társadalmi kárt okoz. A magánfinanszírozás kiiktatása nem csak túlfogyasztást okoz, hanem krónikus forráshiánnyal és a pénzügyi ösztönzők hiánya miatt az érdekeltség eltűnésével is jár - ami hosszabb távon mindenképp a hatékonyság kárára lesz.
Röghöz kötés és a munkaerő szabad áramlása
Az új magyar felsőoktatási rendszer egyik speciális - bár a nyugati világban is ismert (7) - elemének ígérkezik a „röghöz kötés" intézménye, azaz annak kikötése, hogy az államilag finanszírozott képzésekben tanulók egy bizonyos ideig kötelesek legyenek Magyarországon dolgozni. Ez a kitétel egyszerre próbál egy egyszerű pénzügyi, illetve egy összetett nemzetgazdasági és társadalmi problémát kezelni.
A pénzügyi aspektus arról szól, hogy a magyar adófizetők közössége legalább elvben élvezhesse az egyes állampolgárok képzésébe ölt közpénzekből adódó hasznokat. Bármennyire is tűnik ez a lépés piac-idegennek, valójában nem ez, hanem az állami finanszírozás az, ami kilóg a sorból. Az optimális döntés alapfeltétele, hogy a költségek és a hasznok ugyanott jelentkezzenek, a „röghöz kötés" ebből a szempontból tehát logikus lépés: aki fizet, kapjon valamit a pénzéért. A döntési szabadság korlátok közé szorítása azonban valóban ellentétes a piaci működés logikájával, de ez jelen helyzetben egyértelmű következménye a nyitott munkaerőpiac és az államilag finanszírozott oktatás "robbanóelegyének".
A magyarországi munkavállalás előírása azonban nem csak a fenti pénzügyi logika szempontjából tűnhet jó megoldásnak, hanem akár az orvosok és rezidensek körében kicsúcsosodó elvándorlási probléma egészével kapcsolatban is. Ez a konstrukció elvileg lehetőséget biztosít arra, hogy ha nem is sokan, de valahányan mindenképp Magyarországon hasznosítsák a megszerzett tudást. Nem kétséges ugyanakkor, hogy ez a módszer hosszabb távon nem képes az elvándorlást csökkenteni, azt ugyanis kizárólag a magasabb bérek és a társadalmon belüli elismertség növekedése, illetve a magánforrások bevonása tudná biztosítani. Adminisztratív úton nemigen lehet gátat szabni a spontán folyamatoknak.
A közgazdasági elméletek szerint az elvándorlás folyamata automatikusan egyensúlyt hoz a piacokon. A kibocsátó országokban csökken a munkaerő kínálata, miközben a kereslet nem változik, ami árfelhajtó hatású és idővel a bérek kiegyenlítődését okozza, ezzel pedig megállítja az elvándorlást. Gondot az okozhat, hogy ha olyan szakmákról van szó, ahol nemzetgazdasági és társadalmi szinten szükség van bizonyos mennyiségű munkavállalóra (orvos). Az is kérdéses, hogy valóban meg tud-e valósulni a bérkiegyenlítődés, vagy pedig nem.
A bérek nemzetközi kiegyenlítődése ellen hathat, amennyiben nem piaci a bérezés (erre szintén jó példa az orvos-szakma), valamint hogy nem feltétlenül igaz, hogy a munkaerőnek mindenhol ugyanakkora a határtermelékenysége (8). Ez utóbbi alatt azt értve, hogy egy mérnők, egy orvos munkája sajnálatos módon egyszerűen többet ér egy fejlett piaci környezetben (ahol fejlett az infrastruktúra, fejlett a gazdaság, gazdagok a polgárok, létezik polgári felelősségtudat stb.), mint egy fejletlenben (ahol mindez nincs meg). Márpedig ha ez igaz, akkor még csak elméletileg sincs esély a bérek kiegyenlítődésére, ami új megvilágításba helyezheti az európai uniós csatlakozásnak a munkaerő szabad áramlásával kapcsolatos kitételeit. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a röghöz kötés a szabadság korlátozásán túl abból a szempontból is bizonyosan visszalépés, hogy a minőségi munkaerő képzéséhez szükségesek a nemzetközi tapasztalatok, azaz ennek korlátok közé szorítása bizonyosan rontja a magyar munkaerő teljesítőképességét.
A munkaerő szabad áramlásának kérdésénél érdemes egy kicsit tovább időzni, ez ugyanis egyre komolyabb gondot okozhat a szegényebb, keleti tagállamokban. Egyes elméleti kutatások szerint az oktatási rendszer átalakulása is részben ennek köszönhető, a tagállami kormányok ugyanis abban lesznek emiatt érdekeltek, hogy a nemzetközi szinten kamatoztatható tudás helyett a helyi tudást részesítsék előnyben. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy a kelleténél kevesebb mérnök, közgazdász és orvos képzését finanszírozza majd az állam, és túl sok lesz a jogász (9). Magyarországon - ahol a fejlett világ egészéhez hasonlóan a felsőoktatási átalakításban természetesen a gazdasági válságnak is szerepe volt (10) - talán egyelőre nem ebbe az irányba mennek a folyamatok, de kétségtelenül nem irracionális a fenti feltételezés.
A szabályozás részletkérdései nagyon fontosak, ezeken ugyanis egy akár jó irányú kezdeményezés is elbukhat (vajon a drasztikus váltás, vagy pedig a lassabb átmenet a jó megoldás egy ilyen intézményi helyzetben, illetve miképp alakulnak ki az árak, illetve a kvóták miatt a mennyiségek ezen a speciális piacon? stb.). Kérdésből egyelőre sok van még, de a változtatások iránya talán így is hatékonyabb és eredményesebb közpénzfelhasználást, illetve jobban működő felsőoktatást ígér - bár természetesen komolyak lehetnek a nem szándékolt hatások és látni kell, hogy minden társadalmi problémát nem lehet ezekkel az eszközökkel megoldani.
Annyi biztos, hogy a közpénzügyek rendbetétele és a hatékonyság fokozása érdekében a felsőoktatásnak abba az irányba kell elmozdulnia, hogy elsősorban azok fizessenek, akik a hasznokat is élvezik (hallgatók), és akik fizetnek, azok részesedjenek a hasznokból is (adófizetők). A nehézséget az okozza, hogy egyéb céljaink is vannak. Mégpedig hogy lehetőleg sokan (elegen) tanuljanak tovább, és a rendszer méltányos (igazságos) is maradjon.
Jegyzetek és hivatkozások
(1) A méltányosság nehezen, illetve töbféleképp definiálható fogalom, de jelen esetben elfogadható az a definíció, miszerint az arra való törekvésről van szó, hogy származástól, anyagi helyzettől függetlenül a lehető leginkább adott legyenek mindenki számára az esélyek egyenlősége.
(2) World Trade Report 2006. The economics of subsidies. (link)
(3) Joseph E. Stiglitz: A kormányzati szektor gazdaságtana. KJK-Kerszöv, Budapest, 2000.
(4) Ezzel kapcsolatban lásd: Milton Friedman: The role of government in education. (link)
(5) A finanszírozási típusokról lásd: Bruce James Chapman, Mathias Sinning: Student Loan Reforms for German Higher Education: Financing Tuition Fees. No 244, Ruhr Economic Papers from Rheinisch-Westfälisches Institut für Wirtschaftsforschung, Ruhr-Universität Bochum, Universität Dortmund, Universität Duisburg-Essen. (link)
(6) Nyugat-Európában a felsőoktatás fejlesztése nem is titkoltan a fiatal munkanélküliség elleni közdelem egyik eszköze volt.
(7) Az Egyesült Államkokban például jellemzőek az ilyen, "röghöz kötöttség"-hez hasonló kikötések az alapítványi, egyházi ösztöndíjakban.
(8). Erről részletesen lásd Kopátsy Sándor: Új közgazdaságtan - A minőség társadalma. Akadémiai Kiadó, 2011.
(9) Panu Poutovaara: Public education in an integrated Europe: Studying to migrate and teaching to stay? No B 03-2005, ZEI Working Papers from ZEI - Center for European Integration Studies, University of Bonn. (link)
(10) Erről lásd: Bilal Barakat, Johannes Holler, Klaus Prettner, Julia Schuster: The Impact of the Economic Crisis on Labour and Education in Europe. No 1006, Working Papers from Vienna Institute of Demography (VID) of the Austrian Academy of Sciences in Vienna. (link)
Hozzászólások
-
3
A bérszint és a képzettség korrelációjához: http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/02/28/ketszer_tobbet_er_a_diploma_az_erettseginel/
-
2
Alapvető tévedésnek gondolom a kérdés leegyszerűsítését pusztán két haszonélvezőre (hallgató és társadalom), és ezzel kapcsolatban két finanszírozóra (hallgató és az állam). Ott van ugynis a haszonélvezők között a leendő munkaadó, a kutatások kapcsán az egyetem, sok cél kapcsán az EU. Ha onnan kell finanszírozni ahol a haszon is keletkezik, akkor bizony sok finanszírozóra van szükség.
Ráadásul az egyetemi képzés nem az "iskolapadról" szól, hanem önálló gondolkodásra, kutatásra, tudományos munkára is épít, ennek megfelelően az egyetemi képzés során végzett kutatásnak lehet közvetlen gazdasági haszna is. A kutatás kapcsán igénybe vehető támogatások kapcsán az EU is finanszírozóként léphet fel. Mint az állam is. Az, hogy bizonyos kutatásokban sok egyetemista vesz részt, az finanszírozható a jelenlegi "fejkvótával", de finanszírozható a kutatások célzott támogatásával. Az utóbbi esetében a támogatásból dolgozó egyetem a kutatáshoz szükséges diák mennyiséget veszi fel.
Az egyetemek a gyakorlatok során szolgáltatásokat nyújthatnak, ami közvetlen bevételekhez, támogatásokhoz juttathatja őket, ami újabb bevételi forrás az egyetemek esetében. Pl. BKV is vett igénybe szolgáltatásokat egyetemektől, de a versenyszféra is fordulhat egyetemekhez. A közös munkában lévő hallgatói létszám a munkából finanszírozható.
Azaz a kutatásban részt vevő diák a kutatómunka kapcsán bér helyett kap képzést. A korábbi képzések, stb. pedig az egyetem befektetése is lehet. Ha a régészeti felltárásokon sok munkát egyetemekből és múzeumokból álló "konzorciumok" végeznek, akkor az egyetem kevesebb képzett régésszel, sok irányított hallgatóval is hatékony munkát végezhet. A képzést az elvégzett munka fedezi.
Pl. a hazai és / vagy EUs energetikai ipar is finanszírozhat olyan egyetemi kutatást, amihez sok hallgató is kell, a hallgatók képzését pedig a kutatómunkában való részvételük is igazolhatja. De természetesen számos más munkába is bevonhatóak a hallgatók akik emiatt értékes tapasztalatokat, gyakorlatot, és használhatóbb (kevésbé tankönyvszagú) tudást szerezhetnek.
Természetesen a finanszírozásban alapítványok, civil szervezetek is részt vehetnek (jótékonyság), valamint a leendő munkadók is finanszírozhatják a munkaerő képzését. Sőt, a meglévő munkaerő további képzése is finanszírozható tevékenység, és az adott munkaerő, a magánszféra érdeke.
Az állam nem feltétlenül szükséges, hogy a képzés költségét átvállalja, elegendő pusztán a képzés költségeire felvett hitelre adott állami kezességvállalás. Így ha valaki az önhibáján kívül nem tesz szert a képzése okán várható jövedelem többletre (itthon) akkor kell csak az államnak fizetnie. A hitelezés, a bankrendszer amúgy bevonható a finanszírozásba.
Nem az a kérdés, hogy "ki finanszíroz", hanem az, hogy a több lehetséges finanszírozó milyen arányban és milyen "sorrendben" vesz részt a finanszírozásban.
Jelenleg: Elsődlegesen az állam finanszíroz, másodlagosan a hallgató.
Nézzünk egy másik megoldást:
1. Elsődlegesen a hallgató számára befektetés a képzés, sokan ezért maguknak finanszírozzák. (kiváltság, de így az egyetem melett több szabadideje marad valakinek, dolgozhat, stb)
2. Akik maguknak nem tudják finanszírozni azok ösztöndíjat kapnak a gazdaság valamely szereplőjétől (aki valamit vár cserébe).
3. Másoknak a meglévő munkahely finanszírozza.
4. Megint másoknak alapítványok, civil szervezetek (esetleg egyházak) kínálnak ösztöndíjat.
5. A saját kutatások bevétele, támogatások, stb. alapján az egyetem is adhat ösztöndíjat. (szélesebb réteg is lehet, akár a legszélesebb is)
6. Majd jöhet a banki finanszírozás állami garanciával.
7. És csak akin ez sem segít de indokolt a képzése az kap kérvényre állami finanszírozást.
Az utóbbi megoldással az állam kevesebbet költ, kisebb gondot okoz az elvándorlás, mégis több ember kap lehetőséget. ÉS az ösztöndíjak kapcsán a leendő munkaadótól való támogatás nem csak konkrét cégtől, hanem iparágakat tömörítő üzleti klasztertől is érkezhet.
Ezzel a felépítéssel azt hiszem nem zárjuk ki azokat a képzésből akiknek állami segítség kell, mégis valamivel kevésbé terheljük az államot. Mondanom sem kell, hogy kevésbé lenne probléma az elvándorlás.Természetesen a kvótán megspórolt pénz javarésze visszaforgatható lenne az egyetemekbe... Igen, itt finanszíroznák a kutatásokat.
-
1
A felsőoktatás átalakítása számos kérdést felvet, amelyeket természetesen több oldalról meg lehet közelíteni. Jelen hozzászólásban a kiindulópontot a frissen végzett orvosok adják, mivel a fenti cikkben több ízben is utalást találunk rájuk.
Induljunk ki az alapproblémából, miszerint az orvosok (és a mérnökök) körében az elvándorlás „szinte természetes” így az ő oktatásukból származó hasznok nem az őket finanszírozók körében jelennek meg. Az első dolog, amire az átlagember asszociál az az, hogy az orvosok azért mennek külföldre, mert jobb a fizetés. Azonban ez csak egyik – természetesen nem elhanyagolandó – aspektusa a dolognak. Hat fiatal orvossal volt alkalmam beszélgetni az elmúlt pár napban és kétharmaduk egyértelműen kijelentette, hogy – bár beszélnek külföldi nyelveket – nem szándékoznak külföldre menni, amíg nem muszáj. Aki úgy nyilatkozott, hogy külföldre akar menni, az sem a fizetést említette első helyen, hanem a szakmai fejlődési lehetőséget. A fókuszt tehát arra kell helyezni, hogy mik azok a körülmények, amelyek elvezetnek az orvosok elvándorlásához.
A fenti cikk hivatkozik arra a 2006-os World Trade Report-ra (továbbiakban: jelentés), amelyből kiderül, hogy az oktatásban eltöltött idő és a bérszínvonal korrelál egymással. Az orvosi egyetem 6 éves, amely után a hallgatók kapnak egy általános orvosi képesítést. Ahhoz azonban, hogy szakorvossá váljanak, további 5 (vagy még ennél is több) évet kell eltölteniük szakorvos képzésben – ez összesen minimum 11 év. Ha adott hallgatónak esetleg tudományos ambíciói vannak és Ph.D. képesítést is szeretne szerezni, amely később az előrelépéséhez szükséges, akkor az további 3 évet jelent (a gyakorlatban azonban a Ph.D. képzést sokan munka mellett költségtérítésesként végzik és nem feltétlenül a tudomány elősegítése a cél, hanem inkább a magasabb fizetéssel járó osztályvezetői/részlegvezetői/intézetvezetői posztok elérése). Ha feltételezzük azt, hogy a középfokú tanulmányaik befejezése után egyből az orvosi egyetemre mennek, akkor legjobb esetben is 29-30 éves korukig kvázi tanulnak. A szakorvos képzés alatt munkavállalói státuszban vannak és fizetést kapnak az őket alkalmazó egészségügyi intézménytől. Itt egy pillanatra érdemes kitérni arra, hogy szakmai fejlődési szempontból nem mindegy, hogy hol kezdi meg a szakorvos képzést adott orvos – egy kevésbé színvonalas egészségügyi intézményben vagy egy modernben. Nyilvánvaló, hogy a jól felszerelt kórházakban, ahol a vezető orvosok széles körben (nemzetközi szinten) elismert tudással rendelkeznek ott nincs hiány fiatal orvosokból. Természetesen minden fiatal orvos nem mehet ugyan oda, de van egy határ – nem említve azon egészségügyi intézmények nevét, amelyeket felsoroltak – amelyek helyett inkább a külföldet választják. Ezekben az alacsonyabb színvonalú egészségügyi intézményekben tehát az orvosok, illetve szakorvosok hiányát nem a költségvetési korlátjuk határozza meg elsődlegesen.
Visszatérve az oktatásban eltöltött idő és a fizetés kapcsolatára: a szakorvos képzés ideje alatt a fiatal orvosok fizetése lényegesen alatta marad a gazdasági vagy éppen a mérnök szakokon tanultak kezdő fizetésének. Így kvázi azt mondhatjuk, hogy ez az alacsonyabb fizetés és az, hogy közben közvetlenül járulnak hozzá annak a társadalomnak egészségügyi ellátáshoz, amely hozzájárult az ő oktatásukhoz, visszakapja a befektetését – és itt nem számoltunk azzal, hogy az orvosi tevékenységet feltehetőleg továbbra is folytatni fogja, ami egy szintig kiváltja azoknak a társadalmi költségét is, akik külföldön vállaltak munkát.
Az orvosok alapfizetése azonban a szakorvos képzést követően sem haladja meg a gazdasági szakon tanulókét, a mérnökszakon végzettek fizetését pedig meg sem közelíti. Ez egyrészről ellent mond a fent említett Jelentésben foglaltaknak, másrészről egy másik nézőpontot is felvet: a kockázat és hozam összefüggésének orvos szakmára való kivetítését. Az orvosok munkájuk során emberekkel foglalkoznak és munkájuk haszna legszűkebb gazdasági értelmezésben a kieső munkavállalói napok minimalizálásán keresztül jelentkezik. Másként megfogalmazva hozzájárul a piac működésének folytonosságához, így a fenti cikk állítása, miszerint a „felsőoktatás egyértelműen az a terep, ahol a hasznok nagy része az egyén szintjén jelentkezik” szintén nem állja meg a helyét ebben az esetben. Az orvosi munka nagy felelősséggel jár és minden egyes beteg esetében ki vannak téve annak, hogy a rendelkezésre álló információik alapján nem a megfelelő döntést hozzák meg, amely a pénzbüntetésen és a „meghurcoltatáson” túl végső esetben a diplomájuk – és így egzisztenciájuk – elvesztésével jár. Más szakokon tanultak könnyebben váltanak állást, ha olyan hibát követnek el, amely az orvosok esetében esetleg halált okoz. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy hatalmas kockázatot vállalnak az átlagnál alacsonyabb bérezés mellett (nagy kockázat egyéb – nem orvosi – munkakörökkel is jár, de az általában megjelenik a dolgozó javadalmazásában is). Ez részben magyarázza azt is, hogy modernebb, felszereltebb egészségügyi intézményben, ahol megfelelő műszerek segítik az orvos munkáját, oda szívesebben mennek dolgozni, hiszen az csökkenti azokat a kockázatokat, amelyek az orvosi munkavégzésből adódnak.
A kérdéskör taglalását tovább bonyolítja, hogy az az alapfizetés, amit egy kezdő orvos hazavihet, nem biztosítja számukra a megélhetést, ezért ügyeletet is vállalnak – jövedelmük jelentős hányada ebből származik. Ez azt jelenti másképpen megfogalmazva, hogy a jogszabályban előírt munkavégzési idő maximumát a munkáltató hallgatólagos jóváhagyásával túllépik, így az orvosok fizikai fáradtsága is jelentős kockázati tényezőként jelenik meg a rendszerben (kockázat forrása a betegek és az orvosok számára is). Extrém esetben egyik helyről mennek a másikra, így felvetődhet bennük a kérdés, hogy érdemes-e hetente 72 (vagy ennél is több) órát dolgozniuk, hogy elérjék azt a fizetési színvonalat, amit egy gazdasági szakon végzett, vagy külföldön dolgozó orvos heti 36-40 órában megkeres. Közgazdasági szempontból ez annyit jelent, hogy munkájuk határhaszna jelentősen csökken azért, mert túlhajszolják magukat a megfelelő bérszínvonal elérése érdekében – így a munkájukból származó társadalmi határhaszon kevésbé kompenzálja azok társadalmi költségét, akik külföldre távoztak. (Csak érdekesség képen, az ügyeleti díj 500 Forint/óra körül mozog kezdő orvos esetében, míg egy általános iskolai végzettséggel rendelkező hamburgerkészítő lánc alkalmazottja 380-435 Forintot keres óránként).
A fenti bevezető után elérkeztünk a tandíj kérdésköréhez is. Olyan szakmákban, ahol a piac képes megfelelő allokációt biztosítani, ott indokoltnak tartom a tandíjat, mivel a diploma hitelből történő finanszírozása kevésbé kockázatos a későbbiekben jelentkező magas bérszínvonal folytán (van olyan pénzáram, amiből később vissza tudják fizetni a hitelt). Az orvosi szakma – ahogy a fentiekből is kitűnik – nem ilyen. Egyrészről a tandíj lényegesen (akár 5-8 szorosan is) meghaladja az egyéb szakokon tanulók tandíját, másrészről a későbbi fizetésük jelentősen elmarad azokétól (nem igazi versenyszférában helyezkednek el). Ha félretesszük egy pillanatra az orvosi nézőpontot és pusztán a pénzügyi rendszer oldaláról közelítjük meg: ki az, aki ilyen kondíciókkal hitelt kínál, illetve ki az, aki ezt fel is veszi? A válasz egyértelmű: az államnak kellene hitelt nyújtania. Ha akad olyan, aki felveszi, az mindenképpen rá van kényszerítve arra, hogy külföldön vállaljon munkát, hogy vissza tudja fizetni, ellenkező esetben megint csak állami finanszírozású képzésről beszélünk (persze ebben az esetben az orvosok egzisztenciális ellehetetlenülése is problémaforrásként jelentkezne).
A hálapénzre sokan úgy gondolnak, hogy az minden orvosnak jár és jelentős jövedelemforrás. Hálapénz kapcsán két dolgot kell említeni: első, hogy a tapasztalatok alapján hálapénzt a kisebb jövedelmű rétegek adnak, ebből kifolyólag a mértéke alacsonyabb, illetve a gazdaság ciklusainak változását követi – jelenleg a mértéke elhanyagolható. Második, hogy orvos és orvos között is van különbség. Egy belgyógyász nem azonosan kap paraszolvenciát egy nőgyógyásszal – utóbbi a hálapénz szempontból kiemelten jó helyzetben van.
Ami a külföldön dolgozó magyar orvosokat illeti: nem igaz az, hogy ők nem járulnak hozzá az ország társadalmi hasznának növeléséhez. Egészen pontosan fogalmazva, ha direkt módon nem is, indirekt módon mindenképpen növelik azt, ugyanis a kint megszerzett szakmai tapasztalatok itthoni adaptációjában igen sokat tudnak segíteni, ha erre igény merül fel az itthoni szakemberek részéről. Ezen túlmenően pedig kialakíthatnak egy olyan szakmai-tudományos hálót, amely a magyar egészségügy K+F tevékenységéhez hozzájárulhat (ide értve a folyamat innovációt is).
Összefoglalva a fent elhangzottakat, a legfőbb körülmények, ami miatt egy fiatal orvos a külföldi munkavállalást választja sorrendben a következők:
- Szakmai fejlődési lehetőség
- Jobb munkakörülmények (kisebb kockázat a munkavégzés folyamán)
- Kevesebb munkaórával megfelelő szintű jövedelem elérése
Az, hogy a munkabér nem elsődleges szempont az orvosoknál, csupán a harmadik, feltételezhetően annak köszönhető, hogy – ugyan úgy, mint más foglalkozások esetében – a rendszer tele van kiskapukkal, amelyek lehetővé tették azt, hogy az egészségügyi rendszer fennmaradjon.
Egy lehetséges megoldás
A munkaerő áramlásának biztosítása az Európai Unió egyik alapszabadsága, így annak bármilyen módon történő korlátozása biztosan aggályokat vetne fel a tagállamoknál – elsősorban azoknál, ahol a gazdasági növekedéshez az olcsó beáramló közép- és kelet európai munkaerő jelentősen hozzájárul. Figyelembe véve azt, hogy a Magyarországon és más közép- és kelet európai országokban viszonylag drágán kiképzett minőségi munkaerő oda vándorol, egyben azt is jelenti, hogy a munkájukból eredő társadalmi haszon jelentős hányada nem ott keletkezik, ahol azért fizettek.
A legjobb megoldást az jelentené, ha létre lehetne hozni egy olyan nyilvántartást a tipikusan elvándorlással jellemezhető (nem teljesen versenyszféra) szakmákban, mint például az orvosok, amely lehetőséget biztosítana arra, hogy a foglalkoztató ország (vagy intézmény) kompenzációt fizessen a kiképző országnak – így még mindig olcsóbban tudná az egészségügyi szolgáltatásokat nyújtani az orvost befogadó ország (vagy intézmény), mintha a szakembert ő maga képezte volna ki. Bár a megoldás kivitelezhető, a nettó támogató országok (ahová a munkaerő áramlik) valószínűleg csak nehéz és elhúzódó tárgyalások után egyeznének bele ilyen kompromisszumba – kérdés, hogy mit tudunk nyújtani cserébe (azt minden képen el kell kerülni, hogy a kompenzáció fizetése ne jelentsen röghöz kötés a fogadó ország részéről). Ideiglenesen pedig, egyszerűbb és gyorsabb, azonban kifejezetten nem tartós megoldást jelentene, ha az Unióból érkező támogatások egy részét a fent kiemelt körülmények javítására lehetne használni – így növelve rövid távon a helyben maradást.
A fenti okfejtés lényege tehát, hogy a felsőoktatási reformnak is figyelembe kell vennie azokat a speciális szempontokat, amelyek az egyes szakmákat jellemzik – elkerülve a one-fit-all típusú megoldásokat, amelyek potenciális jóléti veszteségeket hordoznak magukban. Az orvos képzés véleményem szerint tipikusan támogatandó tevékenység, ahol az állami finanszírozott helyek csökkentése jelentős jóléti veszteséggel járna – mivel a probléma Európai Uniós szinten jelentkezik, annak kezelését is Uniós szinten kell megvalósítani.
Legközelebbi események
A Pénzügyi Szemle tartalmából 2012/1.
- Kovács Árpád - Halmosi Péter: Azonosságok és különbségek az európai válságkezelésben
- P. Kiss Gábor - Szemere Róbert: A visegrádi országok állami újraelosztásának és funkcionális kiadási szerkezetének összehasonlítása
- Voszka Éva: Európai versenyszabályozás – átmeneti vagy tartós változások?
- Révész T. Mihály: Az Állami Számvevőszék felállítása és működésének kezdetei
Partnerek
Belépés az oldalra