A felsőoktatás-politika a társadalom- és gazdaságpolitikába beágyazottan értelmezhető. A rendszerváltozás előtti Magyarországon a továbbtanulók aránya alacsony volt, csak Salazar Portugáliája és Ceausescu Romániája volt alatta a fajlagos magyar számoknak. A demokratikus berendezkedés meg akarta adni a korrekcióját ennek a helyzetnek, s ez különösképpen a polgári kormány által megnövelt lehetőségekben nyilvánult meg. Gombamód szaporodtak is a felsőoktatási intézmények, nőtt a továbbtanuló létszám. Hogy mennyire a piaci igényeknek megfelelően, az nagy kérdés, annak inkább a jobb szakképzés felelt volna meg, amit viszont kellően hagytunk leromlani.

Ha szigorúan a gazdasági szempontokat nézzük, természetesen pazarlásnak tűnik a sok bölcsész, régész, művészettörténész, de még jogász, közgazdász képzése is. Valóban tapasztalható volt, hogy egyetemet végzett közgazdász fiatalok olyan munkakörben dolgoztak, amelyhez elég lett volna egy mérlegképes könyvelői tanfolyam, vagy középfokú képzés. Igaz ugyanakkor, hogy az általános gimnáziumokból kikerülő fiataloknak halvány fogalmuk se volt a gazdasági ismeretekről, amire pedig magán-és közéletben egyaránt szükség van. Hogy mennyi ismeretre, az kérdés, de annál mindenesetre többre, mint ami volt /van fiataljainknak.

Hasonlóképpen, az egyik (1995-ben megindított) jogi kar alapító dékánjának az volt a filozófiája, hogy a társadalomnak jogi ismeretekkel- sőt, gazdasági és jogi ismeretekkel - felruházott fiatalok tömegére lesz szüksége, hogy alkalmazkodni tudjanak a 40 év szocializmus utáni nagy kihívásokhoz. Hogyan is érthet meg valaki egy pártprogramot, hogyan lehet tudatos szavazó, ha ilyen ismerete nincs? Ezen tudásnak akkor is hasznát veszi, ha nem a hagyományos jogászi munkakörökben helyezkedik el - hiszen azok létszáma nyilván több oldalról valóban korlátos.

Az is látszik, hogy mint mindig, a rövid és hosszú távú szempontok ütköznek a "reformoknál". Akarjuk, vagy sem elismerni, hogy az oktatási ágazatból (felsőoktatásból) az állam bizony szeretne visszavonulni, tény, hogy pénzt szeretne a költségvetés megtakarítani. Mert nagyon szorult helyzetben van. Az ún. nagy rendszerek reformja nem csak az "igazi szakmai" reformokat, hanem egyszersmind a költségvetés tehermentesítését is szolgálja. Az is beszédes, hogy ha a reform szót hallja a polgár, mindig valami közkiadás megkurtítása, privatizálása jut eszébe, nem az, aminek a reform elsődleges céljának kellene lennie, nevezetesen, hogy a polgárok számára a szolgáltatások színvonala javuljon.

Azt, hogy hol és hogyan kell meghúzni az államilag támogatott és a fizetős felsőoktatási helyek arányát, alaposabb felmérésnek kellett volna megelőznie. Szerepet játszik ebben az is, hogy hazánkban megyénként, régiónként is nagyon különbözőek az átlagjövedelmek, s a családok teherviselő képessége. Ha ezt az egyenlőtlenséget a felsőoktatás nem is tudja kiküszöbölni, legalább ne növelje.

Azokat a társadalom-politikai szempontokat is figyelembe kell venni, hogy aki a fővárosi egyetemekre megy, kisebb arányban tér vissza a régióba. Azért is (nyilván a fő ok ez), mert ott van több álláslehetőség. De azért is, mert egy életformához hozzászokik, társadalmi beágyazottsága megváltozik (ha van egyáltalán ilyen még egy metropolisban.) Értelmiség nélkül elsorvad a vidék. Természetesen, vonzhat máshonnan belső migránsokat, de ennek nyilván kisebb a lehetősége. A felsőoktatási intézmények szerepe a vidéki városokban óriási. Piacot is jelentenek, kultúrát is.

Nem lehet ezt teljesen leszűkíteni az oktatásgazdaságosság szűk technikai kérdéseire. Igazán nem vagyok a fölös képzés és a pazarlás híve, de csendesen azt is megjegyzem, hogy nem csak a munkaerő-piacnak művelődünk, tanulunk. nem is szerencsés az olyan szegmentált képzés, amely a flexibilitást, rugalmas alkalmazkodó képességet és igazodást nem teszi lehetővé, túlzottan szakbarbárrá tesz. Hangsúlyozom: nem csak a munkaerő-minősége van az embernek. Mit fog csinálni nyugdíjas korában, ha már nem lehet ács, bérszámfejtő, vagy ablaktisztító? Igaz, az általános művelődésre való képességet a középiskolának kell megalapoznia. De a felsőfokú képzettségnek is kell, hogy legyenek vegyértékei az élet más területei felé. Diplomás vegyész anyuka se képleteket mesél majd csecsemőjének. Zenész apukának is kell, hogy fogalma legyen kamasz gyereke matematika-példájáról. Jól jön, ha a bölcsész otthon nem teljesen tehetetlen a családi számlák rendezésekor, vagy ha hivatalos ügyet kell jogi úton intézni, netán a csap csöpög,

De hogy szorosabban a finanszírozás feltételeire térjek vissza, úgy gondolom, álságos ilyen "piaci" módszerekkel "meghalasztani" bizonyos területeket, intézményeket. Persze, semlegesebb lehet utálni "csak" a finanszírozókat, és a keretszámokat megszabó Hivatalt. Ámbár a keretszámok ilyen durva differenciálása azonos értékű egy indirekten direkt nem piaci döntéssel.

Egyet kell értenünk a szerzőnek azzal az álláspontjával, hogy a pénzéért a közösség is elvárhat valamit. Erre valóban jónak tűnnek a teljes-, illetve fél állami finanszírozáshoz kapcsolódó "röghöz-kötések". Azzal is teljesen egyet lehet ugyanakkor érteni, hogy az adminisztratív korlátozások nem jelentenek megoldást. Végső soron az a probléma, hogy nálunk az átlagos bérszínvonal nagymértékben elmarad a nyugatitól. Ez bizony a szocializmus bűne, mert a burgenlandi gatyás parasztgyerek se volt a háború után sokkal jobb helyzetben, mint a somogyii, s most nézzük meg a különbséget. Az viszont a rendszerváltás "eredménye", hogy nem tudtunk ezen érdemben változtatni, sőt a piaci alapon állva, a kritikusok mindig óvnak is a "versenyképesség romlásától", ha a minimálbér emelése kerül szóba.

Periféria mivoltunk (gyarmatot nem mondok) determinál arra a szerepre, hogy alacsony hozzáadott értékű termékeket termelve, alacsony termelékenységgel beleragadjunk az alacsony béreinkbe. Csak példának mondom: kezdetben egy vidéki egyetemen magas szintű pénzügyi ismereteket, bankinformatikai képzést szerettünk volna megvalósítani. A munkaerőpiac visszajelezte, hogy a vidéki bankfiókokban nemigen van ilyen képzettségű munkatársra szükség, mert még a pesti központokban csak-csak, de azt a pesti továbbképző központ biztosítja is, egyébként a fejlesztések érdemi részét úgyis az anyavállalatnál végzik, külföldön az erre magas szinten kiképzett - jól fizetett - munkavállalók.

A kérdés tehát nagyon messzire nyúlik. A külföldi munkavállalás szabadsága, a képzett felsőoktatásban kitanított koponyák külföldre áramlása még akkor is nagy gond lesz, ha a saját pénzén tanulva, elvileg joggal kér szabad mozgást. Hiszen vannak területek, s itt éppen az orvosokra kell utalni, ahol a hazai munkavállalói átlagéletkor magas, és valószínűleg több orvosra van szükség, mint ahányan maradni - a bérkülönbségeket felmérve - hajlandóak lennének. Ez nem csak az ellátásban, de az adó-és járulék-fizetésekben is érzékelhető hiányt fog okozni.

A külső migráció nem feltétlenül pótolja a tőlünk távozókat, strukturális egyezés híján, s rengeteg egyéb problémát és költséget vet fel. Ez nem India és a Brit Birodalom, ahol mindenütt angolul beszélnek. Az se lehet cél, hogy folytassuk az elszívást az elszakadt területeinkről. Minden esetre jó lett volna egy ilyen elemzést látni nagy horderejű döntések, vagy kényszerűen elérkező uniós szabály-alkalmazások előtt (lásd munkaerőpiac-megnyitás). Egy lehetőség lett volna a bérek kezelésére - hogy egy konkrét példát hozzak az orvos-piac terén -, ha a TB nem a teljes orvos-létszámmal kötött volna szerződést (ahogy ez más országokban, például Ausztriában is volt), s a megtakarításból a maradó orvosok fizetését emelte volna. A többinek maradt volna a magánpraxis. Egy ilyen elgondolás már másfél évtizeddel ezelőtt elbukott a lobbik ellenállásán. Bizonyos mértékig érthető is, hiszen alacsony a bérek szintje, akik a magánpraxist meg tudnák fizetni. De ilyen szabályozással elejét lehetett volna venni a hálapénznek (jól fizetett TB orvos más országban nem fogadhat el állása kockáztatása nélkül), s máris maradt volna a legális magánpraxis megfizetésére is valami a családi költségvetésekből. Hogy ezek a gondolatok ma még hozhatnak-e bármit, nem tudom, annyira sok pénz került kivonásra az egészségügyből.

Végül még egy nemzetközi szakirodalmi hivatkozásra hívnám fel az oktatás-finanszírozással kapcsolatban a figyelmet. Az amerikai rendszer egyik belső bírálója, Rajan professzor azt hangsúlyozza (Rajan, 2010), hogy ha nem biztosítjuk a felsőoktatáshoz való jobb hozzáférését a szegényebb néprétegeknek, nem teszünk eleget a társadalmi igazságosság és az esély-egyenlőség elvének. Hozzájárulunk az elitek újratermelődéséhez, a pénzhatalom alapján való kasztosodáshoz. Érdekes módon hasonlókat ír vitapartnere Krugman is (Krugman,2009). Erősítjük a jövedelem-aránytalanságokat, amelyek már így is igen jelentősek. Jól fizető állásokat igenis csak képzett egyének kapnak (képzett közgazdászok, menedzserek, például). Miért kapják meg az ilyen helyeket a továbbiakban nálunk kizárólag azok, akiknek a szülei módosak? Tudom, differenciáltabb a probléma és az ördög a részletekben (konkrét keretszámokban, hitellehetőségekben, feltételekben) rejlik. Mindenesetre, aki hitelből tudja csak közgazdásznak finanszírozni magát, mert szegényebb, és bár elég jó, de nem az első 200-ba tartozik, az hátrányban lesz a családalapításnál, életkezdésnél. Kristóf Attilával szólva: "én nem tudom", hogy erre vajon elég válasz-e, hogy "ilyen az élet"...

Hivatkozások:
Rajan, Raghuram: Fault lines Princeton, 2010
Krugnan Paul: A liberális lelkiismeret. Gondolat, 2009