Vitafórum

Mérlegen a rendszerváltozás - két évtized számokban (2)

2013. június 26. 07:30:01
Huszonhárom évvel ezelőtt alakult meg az államszocializmustól megszabadult Magyarország első szabadon választott kormánya. Botos Katalin és Botos József egy kétrészes cikksorozat keretében az utóbbi bő két évtized statisztikai adatait és gazdasági folyamatait elemezve tekintett végig a rendszerváltás óta eltelt időszakon. A cikksorozat első része itt érhető el.
Botos Katalin - Botos József

Demográfiai hatások


Vessünk egy közelebbi pillantást a bérviszonyainkra! Napjainkban, ha egy kétgyermekes családban mindkét szülő dolgozik, s átlagkeresettel rendelkezik, alig valamivel nagyobb az egy főre jutó jövedelem, mint a „hivatalos" létminimum. Ha csak egy kereső van, akkor már egy gyermek esetén is a létminimum alá csökken az egy főre jutó jövedelem.

Ezért nincs mit csodálkoznunk azon sem, hogy (a nemrég eltávozott) Dr. Kopp Mária kutatásai szerint szeretnének az emberek általában két gyereket, de már az első után ezt a többség meggondolja. Főleg, hogy el se jutnak a gyermekvállalást lehetővé tevő párkapcsolatokig.

A rendszerváltozást követően drasztikusan csökkent a fertilitási ráta, vagyis, a szülőképes korú nők által vállalt gyermekek száma. 1990-ben még általános volt a családonkénti két gyerek. A teljes termékenységi arányszám, azaz, a 15-49 éves korú nők átlagos gyermekszáma 1,84 volt. 2010-ben viszont ez az érték már csak 1,26. A létbizonytalanság és a liberális szemlélet terjedése mellett a megélhetés nehézsége a döntő ok. (Ma már a szegényebb sorsúaknál is, beleértve a roma lakosságot, ahol korábban az un. megélhetési gyermekszülés volt a gyakorlat, s viszonylag sok volt a gyerek, csökkenő a fertilitás.)

Rohamosan öregszik ezért a társadalom, s ennek beláthatatlan - vagy nagyon is belátható - súlyos következményei lesznek. 1960-ban még 25 százalék fölött volt a 15 év alattiak aránya a társadalomban. 2010-re ez már csak 15 százalék! Ezzel szemben, a 60 fölöttiek részaránya 1960-ban 13 százalék volt, 2010-ben viszont 23 százalék. Míg az egyik 10 százalékpontot nőtt a másik ugyanannyit csökkent. Az idősek várható élettartamának emelkedése a körülmények javulásának hatására többé-kevésbé fokozatos volt. A gyermekvállalási kedv drasztikus visszaesése éppen 1990-től volt tapasztalható. Ha a 60 év fölötti korosztály arányát hasonlítjuk a 20 év alattiakhoz, akkor azt láthatjuk, hogy az 1949/50-es évben még 35 százalék volt a mutató értéke. 2010-re már ez a szám 109,5 százalékra emelkedett. A tendencia további idősödést jelez, 2011-ben: 111,8 százalék, 2012-ben 115,3 százalék. Vagyis, a további társadalmi változásokat alapvetően a gyermekvállalás elmaradása okozza.

Miért romlottak vajon életviszonyaink és demográfiai mutatóink ennyire? Ha ezen elgondolkodunk, az első, ami válaszként felmerül, az a hátunkon cipelt adósságteher.

Roskadozunk az adósság-teher alatt

Az elmúlt húsz évben, 1990 és 2010 között a GDP 13,5-szeresére emelkedett, míg a bruttó adósságállományunk 21,3-szeresére nőtt. Adósságszolgálatunk növekedése még ennél is nagyobb: 25-szörös! Ezért van, hogy a megtermelt értékből egyre többet kell elvonnunk a háztartások fogyasztásától, hiszen szükséges az adósságszolgálat fedezéséhez.

Ámbár a lakosság maga is szerepet játszott abban, hogy a helyzet így alakult. Nemcsak az állam költekezett folyamatosan túl. A lakossági megtakarítások - amelyek nagyságrendje nem lebecsülhető, hiszen majd annyi volt, mint amennyi külföldi működőtőke (FDI) 20 év alatt beáramlott az országba -, gyakorlatilag nem produktív beruházásokra fordítódtak. Ebben szerepet játszott, hogy a kisvállalkozások hozama gyakran nem vetekedett még a bankbetét kamatával sem. A lakosság, jobb befektetési lehetőségek híján, megtakarításait a lakáshelyzete javítására használta fel. Ingatlanba invesztált. Amikor a lakosság érdemleges támogatást kapott a lakáshoz jutás érdekében, nem meglepő módon megtakarításait a hitelek önrészének biztosítására fordította. Ebből addóan ugyanakkor nem maradt hazai forrás az állam eladósodásának finanszírozására... Amikor ez a támogatás alaposan lecsökkent, akkor a magyar családok beleszaladtak a nemzetközi forrásokból finanszírozott, svájci frankos hitelkonstrukcióba. Ezzel végképpen a külső finanszírozástól vált függővé az ország helyzete, és a gazdaságpolitika elkövette az „eredeti bűnt" - Eichengreen (2005) megfogalmazását idézve: a hazai finanszírozás "devizásítását".

Az állami eladósodottság mellé tehát belépett a lakossági magán külföldi eladósodottság is. Az állam adósságát gyakorlatilag csak külső forrásból lehetett eddig is finanszírozni, akkor is, ha az forintban kibocsátott állampapírokkal történt. A bankszektor svájci hitel-akciója esetében sem kapott a lakosság kézhez svájci frankot, a finanszírozást azonban az olcsó külföldi források biztosították, s devizában kellett visszafizetni a felvett és deviza-összegben meghatározott hiteleket. A válság idején bekövetkezett forráskivonás, amely a deviza iránti keresletet növelte, s így a magyar valuta árfolyamát rontotta, számtalan „svájci frankos" hiteladóst ellehetetlenített. Hamar megmutatkozott az „eredeti bűn" következménye...

Mind a mai napig viseli a magyar társadalom annak a felelőtlenségnek a terhét, ami e folyamatok minden biztosítás nélküli szabad alakulását eredményezte. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a lakosságnál adcsökkentéssel hagyott jövedelmek, nagyrészt a középrétegek svájci frankos hiteleinek törlesztésére szolgáltak, gyorsan kiáramlottak az országból, s tovább nyomták lefelé az árfolyamot. Nem tudtak kellő impulzust adni a gazdasági növekedésnek a fogyasztás emelkedésével, sem az állampapírok masszívabb forintra váltásával a külső függés mérséklésének. Részben a helyzet következményének tekinthető a rendkívüli adók bevetése, illetve az állami kiadások csökkentése. Csak remélni lehet, hogy hosszabb távon eredményt hoznak az intézkedések, mert tartósan nem lehet a humán erőforrások területéről forrásokat negatív következmények nélkül kivonni.

A lakáshitelek miatti eladósodás tehát:

- lekötötte a lakossági megtakarításokat, de nem termelő beruházási célra,
- ráadásul olyan többlet-kínálatot hozott létre, amely a megtakarítások leértékelődéséhez vezethet, és mindemellett
- fokozta az ország külföldi finanszírozóktól való függését.

A lakásokba történő befektetések tehát nem igazán bizonyulnak a pénz jó túlélő gépezetének (lásd Mérő László), hiszen a belefektetett pénz nem térül meg az ingatlan esetleges értékesítéskor. A magyar gazdaság jövedelemtermelő képességét tekintve a lakásépítés gyakran luxusfogyasztásnak minősül, s mivel hitelre történik, hosszabb időre leköti a megtakarításokat. Nincs garancia arra, hogy a következő generációk megfelelően használni tudják. Egyrészt, mert már most is kevesebb a magyar család, mint amennyi a lakások száma (túlkínálat), másrészt, a területi elhelyezkedés és a reál-megvalósulás konkrét formája nem biztos, hogy kellő mértékben találkozik a következő generációk igényeivel. Mindeki előtt ismert tény, hogy sok vidéki hatalmas házban alig lakik egy-két lakó, s jövedelmük sem elég az ingatlan fenntartására. A munkahelyek hiánya miatt viszont a fiatalabb generáció elköltözik, így nagy a strukturális aránytalanság.

Következtetések

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltozás nem hozott általános jólétet, sőt. Relatív helyzetünk a Nyugathoz képest romlott, megtakarításainkat nem okosan fektettük be, vagyonunk egy részét elpazaroltuk, negatív vagyonunk, azaz adósságaink viszont a nyakunkon maradtak, miközben külső függésünk továbbra is jelentős.

Mindez azonban nem törvényszerű sorscsapás, a helyzeten lehet változtatni. Csak ne lenne türelmetlen a lakosság az eredményeket illetően!

Hiszen a rendszerváltás önmagában pozitív és előremutató jelenség volt! Mi magunk tettük egyéni és közösségi választásainkkal, a piacba vetett vakhitünkkel gazdasági szempontból számunkra előnytelenné. De a rendszerváltozás módot ad a hibák kijavítására is, megszűnt ugyanis a politikai diktatúra. Saját döntéseinken múlik, milyen irányba visszük háztartásunk gazdálkodását és az ország gazdaságpolitikáját. Nagy késéssel ugyan, de felismerhetjük a szövetkezés erejét, a helyi piacok szerepét, a bizalmi tőke fontosságát, a komplex ipar- és gazdaságpolitika szükségességét. Amire szükség van: nagyobb tisztánlátás, kellő információ és az a bizonyos önmérséklet, ami a felkapaszkodáshoz elengedhetetlen.

Felhasznált irodalom:

- Raghuram Rajan: Fault Lines. Touchton Books, Priceton, 2010

- Mérő László A pénz evolúciója Tectum Kiadó, 2007

- B.Eichengreen-R Hausmann: Other peoples money. University of Chicago, 2005

- KSH Zsebkönyvek, 1990-2012

...

Botos József egyetemi docens, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság korábbi főigazgatója, Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottsági tagja.

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra

  • 2

    A "baj-e, hogy a magyar háztartási megtakarítások lakásra mentek?" kérdéshez annyit fűznék hozzá kiegészítésképp, hogy ennek nem csak gazdasági, hanem politikai aspektusa is van, mégpedig jó értelemben. Ha jól emkékszem Vléry Giscrad d'Estaing egykori francia elnöknek volt mondása, hogy a demokrácia nem működtethető polgárok (citoyen) nélkül, a polgár lét alapja pedog a tulajdon, a vagyon (patromoine). Magyarországon a rendszerváltás előttui időszak politikai és társadalmi kiszolgáltatottsága részben arra volt visszavezethető, hogy nem voltak sajéát tulajdonnal rendelkező, ezért nem az állami irányítás jóakaratától függő polgárok az országban (nyilván nem véletlenül alakult ez így...). A lakásvásárlás a már említett "a lakás legalább megmarad" elven túl azt is biztosította, hogy az emberek "szabadabbá" válhattak, mert a tető a fejük fölött legalább az övék volt, az állami befolyás a mindennapjaik tekintetében csökkent. Szóval lehet, hogy nem szerencsés gazdaségi szempontból a lakások tömeges megvásárlása, de társadalmi és demokrácia-szempontból szükséges lépés volt...

  • 1

    Tisztelt Szerzők!

     

    A cikket - érdemeiből nem elvéve – néhány ponton ki szeretném egészíteni.

     

    „A lakosság, jobb befektetési lehetőségek híján, megtakarításait a lakáshelyzete javítására használta fel.”+”A lakásokba történő befektetések tehát nem igazán bizonyulnak a pénz jó túlélő gépezetének”

    Ez egyáltalán nem új jelenség. A háztartások hosszú távú viselkedését vizsgálva (elmúlt 4-5 évtized), ökonometriailag is igazolható, hogy a rendszerváltás nem okozott strukturális változást: a magyar háztartások a fogyasztást, illetve lakásberuházást részesítik előnyben a pénzügyi eszközökkel szemben, és erősebb hitelkínálat esetén hitellehetőségeiket is kihasználva növelik fogyasztási és lakásberuházási kiadásaikat, ami alacsony pénzügyi megtakarításhoz vezet.

    A hazai háztartásokra jellemző az ingatlan hosszú távú értékmegőrző szerepébe vetett (túlzott?) bizalom. „A lakás legalább megmarad” bölcsesség sok családban generációról generációra öröklődik, mely a XX. század két hiperinflációját, gyakori volatilis inflációját, stb. után nem is tűnik olyan irracionálisnak. Az eddigi tapasztalatok nem támasztották alá, hogy a pénzügyi szektor, illetve gazdaságpolitika hosszú távon 3-4 évtized távlatában (nyugdíjra készülés) tudja garantálni a pénzügyi megtakarítások megmaradását (értékmegőrzéséről már nem is beszélve).

     

    „Az állami eladósodottság mellé tehát belépett a lakossági magán külföldi eladósodottság is.”

    Az ország (állam és a magánszektor) túlköltekezett, a működőtőke beáramlás nem fedezte a folyó fizetési mérleghiányát, ezért törvényszerűen gyors külső eladósodás következett be. A külföld ebben az időszakban egyre kevésbé volt hajlandó forintban hitelezni, ezért az állam mellett más szektornak is devizába kellett eladósodnia. Ez utóbbiak a magánszektoron belül a háztartásoknak voltak. A bankszektor a külföldi forrásokat csak közvetítette, az árfolyamkockázatát nem vállalta át.

     

    Nem euró, hanem svájci frank alapú, illetve egyoldalú kamatemelés lehetősége

    A válság kirobbanását követően az euróhoz képest a forint leértékelődése még kezelhető mértékű lett volna. Az igazi problémát a hazai gazdaságpolitika számára kontrolálhatatlan svájci frank/ euró keresztárfolyam jelentette. A másik, hogy a szerződések nem definiálták a banki hitelkamatok emelések a módját és a válság kezdetén a pénzintézetek jelentős mértékben megemelték a hitelek kamatát. A kettő együtt a háztartások jelentős része számára megoldhatatlan gondot okozott. Megjegyzem, hogy Lengyelországban a deviza lakáshitelek kamata alapkamathoz (EUR/CHF LIBOR) volt kötve. A válság hatására a hitelek kamata lecsökkent, mely részben ellensúlyozta a gyengülő zlotyi negatív árfolyamhatását, így ott a lakossági törlesztő részletek sokkal kevésbé emelkedtek!