Vitafórum

Pénzelmélet-történet

2017. május 17. 15:00:01
Ha pénz, akkor inkább elmélet vagy inkább gyakorlat? Milyen messzire érdemes visszatekinteni a közgazdaságtan és a pénzügyek terén? A más körülmények, más társadalmi rendszerekben megszületett megállapítások megállják-e a helyüket a modern gazdaság és társadalom viszonyai közepette? Hogy jön létre a pénz, a hitel, a kölcsön és mit jelent a forrásokból történő hitelezés? Az alábbiakban Botos Katalin közgazdász professzor elemzését publikáljuk, aki nem csak megélte, de aktívan részt is vett a rendszerváltás előtti és utáni magyar gazdasági és pénzügyi élet szervezésében.


Ritka, mint a fehér holló, aki napjainkban elmélettörténeti munkákkal foglalkozik. Luxus ez, hiszen a közgazdaságtudomány inkább a praktikus kérdések iránt érdeklődik. A pénzelméletre is igaz ez. Nem annyira a pénz elmélete, mint a pénz/csinálás/ gyakorlata foglalkoztatja az újabb nemzedékeket. Nyilván most is csak azért van fóruma e gondolatoknak, mert a legnagyobb reputációval rendelkező intézményeknél (lásd Bank of England), s a nemzetközi pénzügyi intézetek kutatócsoportjaiban is felmerültek efféle gondolatok: "Forrásokból hitelezünk-e?"

Egyes pénzügyi szakemberek egészen Irving Fisher 1930-as évekbeli gondolataihoz nyúlnak vissza! Engedtessék meg akkor, hogy mi is visszamenjünk 50 évvel korábbi magyar publikációkhoz. Igaz ugyan, hogy a közgazdaságtudomány akadémiai művelői szerint 10 évnél régebbi munkákat egyáltalán nem érdemes idézni. Ez azon a nézeten alapul, hogy a közgazdaságtan - a természettudományokhoz hasonlóan - folyamatosan fejlődik, s az újabb publikációk már úgyis magukba építették az eddig elért eredményeket. Csakhogy, amint látjuk napjainkban a mainstreammel vitázó, újabb elméletek jelennek meg. Lehet, hogy mégis csak érdemes kissé messzebb visszatekinteni. Ezeknek az új nézeteknek a gyökerei ugyanis valahol a múltban már megtalálhatóak.

A társadalomtudományok körébe tartozó közgazdaságtannak vannak rendszerfüggő kérdései. Ezen azt értem, hogy a szocialista és kapitalista modelleknek eltérő tapasztalati, tényei vannak. Vajon azokat egyértelműen a lomtárba kell helyezni? Vagy mindenek ellenére lehet belőlük bizonyos, ma is hasznosítható gondolatokat leszűrni? (Ha már a tudomány művelésének kizárólag a hasznosíthatóság a kritériuma. Bár úgy vélem, maga a tudományos igazság keresése tértől, időtől függetlenül a tudomány feladata, hiszen ez az igazi tudomány hajtóereje.)

Jelen esetben például annak, van-e alapja a kíváncsi kérdésnek, hogy a más körülmények, más társadalmi rendszerekben megszületett megállapítások megállják-e a helyüket a modern gazdaság és társadalom viszonyai közepette? Ilyen kérdés a forrásokból való hitelezés.

 

 

Ez a téma alcímként szerepelt Hagelmayer István: Pénz a szocializmusban című, 1964-ben megjelent szakkönyvében. A szerző ebben az időben védte meg kandidátusi dolgozatát, Augusztinovics Mária (akkor Gerő Tamásné, a kiemelkedő, s a rendszerváltás után is nagy tekintélynek örvendő) magyar közgazdász témavezetésével. Hagelmayer István elvitathatatlan érdeme volt, hogy korának elavult, ortodox marxista pénzelméleten alapuló oktatását megváltoztatta, s bebizonyította, hogy a modern szocialista gazdaság pénze ugyanúgy önálló értékkel nem bíró hitelpénz, mint a korabeli kapitalizmusé, aminek az aranyhoz immáron gyakorlatilag semmi köze sincs.

Mondhatjuk természetesen, hogy mi értelme a "szocializmus pénzével" foglalkozó, több mint ötven éve megjelent könyv gondolatait elemezni, amikor már a szocialista gazdasági rendszer látványosan csődöt mondott, s az egész társadalmi-gazdasági rendszer megváltozott? A fentebb idézett kérdés ma is forrongó viták tárgya.

A bankszakmában járatos, mondhatjuk, még a "régi iskolán" felnevelkedett néhány tisztviselő az akkori OTP-ben, bizony azt vallotta, hogy a banknak, ahhoz, hogy hiteleket adhasson, szükséges a források gyűjtése. Az akkori Országos Takarékpénztár valóban nevének megfelelő módon tevékenykedett. Csak a lakossági betéteket gyűjtötte, és gyakorlatilag építési célra, lakáskölcsönöket nyújtott. A lakosságnak igen kedvezményesen nyújtott hitelek tehát felfoghatók voltak úgy, mint az ideiglenesen szabad (más szóval: megtakarított) pénzeszközök újraelosztása. A betétekre tehát érdemes ösztönző céllal kamatot fizetni, hogy több hitelt lehessen belőlük nyújtani. Olyan kamatok mellett, amelyek a betétit némileg meghaladva, fedezték a bank működési költségeit. Mondhatjuk, Hagelmayer e tisztviselők elemi érdekeit sértette annak megkérdőjelezésével, hogy semmi értelme a betétgyűjtő tevékenységüknek. Az MNB úgyis tudja, mennyi pénzt teremtett, mennyi ragadt kint a forgalomban. Mindegyvalójában, hogy a párnacihában, vagy a banki betétben. Talán a lakosságnak kellene inkább szerény díjat fizetni azért, hogy biztos helyen őrzik a pénzüket. Furcsa, de ha a mai gyakorlatból a negatív kamatokat vesszük, ugyanitt vagyunk. Folyószámlánk is lassan kopik, a kezelési díjak miatt.

Hagelmayer mindezt - Marx szövegein nevelődve - meglehetősen éles hangnemben adta elő. Könyvében név szerint idézi vitapartnereinek állításait, miszerint "forrásokból hitelezünk". Az OTP vezető közgazdásza szakmailag megsemmisült érvei alatt. (Jó emlékezetem szerint annyira, hogy az illetékes elvtárs de facto eldobta magától életét.)

 

 

Saját kollegáival is eszmecserét folytatott e tárgyban. Az egyik legkitűnőbb, későbbiekben a Marx Károly Közgazdasági Egyetem pénzügy tanszékét Hagelmayerrel felváltva vezető pénzügyi professzor, Riesz Miklós ugyanis megkülönböztetett kétféle hitelt: eredeti, pénzteremtő, és származékos, pénz újraelosztó hiteleket. (Lásd: az idő tájt frissen megvédett kandidátusi disszertációját, idézi maga Hagelmalyer, Pénz a szocializmusban, KJK, 1964, 107o., lábjegyzet). Maga Augusztinovics Mária, Hagelmayer témavezetője is rámutatott (Pénzügyek a szocializmusban c. hasonló témájú, 1963-ban a KJK-nál megjelent könyvében), hogy természetesen lehetséges a pénz átadása valaki másnak felhasználásra. Úgy kategorizálta, hogy létezik bankhitel és létezik kölcsön. Nem a lejárat kérdése a döntő - volt, aki ebben látott különbséget -, hanem éppen az, hogy a pénz a hitellel keletkezik. Megszűnik, ha elköltik. Nem szűnik meg, a jövedelemtulajdonos tulajdonában marad, ha nem használják fel. A lakosság addig és annyit, ameddig és amennyi pénzt a kezében tart; tehát ilyenkor hitelez, ugyanis a jövedelmét megelőlegezett munkája után kapta meg, amelynek "ellenértékével" valójában még tartoznak neki. Világos, hogy ha azért nem költi el a pénzt, mert a számára szükséges áru helyett a tervben más - mondjuk nem vaj, hanem ágyú - szerepel, akkor ez kényszerű hitelezés, kényszermegtakarítás.

A Beruházási Bank akkori igazgatója, aki ugyancsak az egyetem tanára volt, még egy évtizeddel később is azon gondolkodott, hogy vajon beruházási célra is lehet-e pénzteremtő hiteleket adni. Hiszen ez nem más, mint az állam meghitelezése. A vállalati eszközök, az infrastruktúra mind állami tulajdonban voltak. Láttuk azonban, hogy az MNB már korábban is adott hitelt önköltségcsökkentési célra, mondván hogy így az adott beruházás megtérül.

Ne feledjük, a Tervhivatal szerepét abban az időben megkérdőjelezni nem lehetett. A tervgazdaság alapelve volt, hogy a vállalatok esetében felmérhető a szükséglet, s amit a tervbe beépítenek, azt mindenképpen meg is kell valósítani, azaz finanszírozni kell. Nem volt tehát igazán szükség banki módszerekkel vizsgálni a vállalatnak nyújtott hitelek gazdaságosságát, hisz szükségességét maga a terv garantálta. Jól tudjuk, hogy már akkor jelentős volt elsősorban a szocialista exportcélú termelés, amelynek eredményét a KGST-tervgazdaságok számításba vették, tehát azt mindenképpen le kellett szállítani. Fel se merülhetett tehát, hogy ne finanszírozzuk meg. Egyszintű bankrendszerben ez az MNB feladata volt. Hogy mitől hitték azt az akkori vezetők, hogy a személyi fogyasztás minden elemét tervezni tudják, örök kérdés. Talán csak az a válasz rá, hogy a fogyasztási színvonal olyan alacsony volt, hogy annak megbecslése nem okozott gondot. Amit pedig nem terveztek megtermelni, azt - mint utaltunk rá - úgyse lehetett (a kötött devizagazdálkodás miatt) elkölteni, mondjuk, külföldről behozott javakra.

 

 

Hagelmayer világosan leírja, hogy az MNB úgy teremti a pénzt, hogy hitelt nyújt. A mérlegben egyik oldalon megjelenik a pénz, s annak forrása a hitel. A hivatalos ideológia tagadta az infláció létét is a szocializmusban, s így nem tűnt problémának a "hitel", a pénz esetleges értékcsökkenése. Az infláció, akárcsak a valuta konvertibilitása, még a hetvenes évek közepén is a nem támogatott kutatások között szerepelt. (Noha, mindenki tapasztalhatta, hogy a mai pénz nem azonos vásárlóerejű a tegnapival. Hagelmayernak a pártvezetés meg akarta tiltani, hogy a Pénzügykutató Intézetben ilyen kérdésekkel foglalkozzon. Ő azonban határozottan kiharcolta a jogot a kutatás szabadságára.) A kötött devizagazdálkodás, mint a szocialista piac jellemzője pedig tabu volt, csakúgy, mint a termelőeszközök (magán)tulajdonának kérdése.

Hamarosan azonban az új mechanizmus számos "piaci elemet" "hozott be" a gazdaság működésébe. A polgári közgazdaságtan pénzügytani tételei csendesen teret nyertek a pénzügyek oktatásában. A pénzügyekben is világossá vált, hogy a szocialista piac - ha igazi piacra termelünk -, olyan szabályok szerint működik, mint a kapitalista piac. A beruházások finanszírozását végző bank, a MBB közgazdászai megtérülési mutatókat számoltak, s az új érdekeltségi rendszer által bevezetett alapoknál az ún. vállalati beruházások esetében egészen korszerű mérlegeléseket ajánlottak. De rá is kellett döbbenniük, hogy a B12 vitamin gazdaságossági számításait nagyban befolyásolta a beruházások elhúzódása, mert a gyorsabb nyugati versenytársak, hamarabb megvalósítva a szükséges beruházásokat, elárasztották a termékkel a piacot és letörték az árat. Hát igen: az idő pénz.

A magyar pénzügytan tehát kezdetben és később is helytállóan tanította a pénz keletkezését és működését. Élen járt a nemzetközi pénzügyek, az aranydeviza-rendszer kutatásában is.

A pénzmultiplikátor elmélet azonban a tananyagban maradt, és napjainkig élt. A gazdaságba bepumpált jegybankpénzek megsokszorozódása, a gazdasági konjunktúra ezen keresztül történő befolyásolása alapvető "hittételként" szerepelt a rendszerváltozás kezdetén. (Lásd többek között: Losonczi Csaba - Magyar Gábor: Pénzügyek a gazdaságban. Juvent Kiadó, 1993)

A 2008-as pénzügyi válság után egyre többen kezdték el feszegetni a hitellel teremtett pénz kérdését. S azt is, hogy a jegybankok mennyiben tudnak hatni a pénz teremtésére, annak mennyiségére, s ezen keresztül a gazdasági konjunktúrára. Már eleve a pénzügyi innovációk megkérdőjelezték, hogy tudjuk-e mérni a pénz mennyiségét. (Lásd: Botos: Világméretű pénzügyi egyensúlyhiány, KJK, 1987).

Közben a kutatásoknak egy másik ága is kibontakozott: a financializáció vizsgálata. (Lásd hazánkban: Botos: Pénzügyi Szemle, 2014/4, Belyácz, Hitelintézeti Szemle 2014/2). Mivel világossá vált, hogy "az 1%-nál" rengeteg szabad pénz van, amit a gazdagok nem tudnak mibe befektetni, s így azok pénzügyi aktívák, értékpapírok formáját öltik, a jegybank (USA-ban a FED) szabályozó szerepe csökkent. A kereskedelmi bankok azonban továbbra is teremtettek pénzt, ha találtak hitelfelvevőre, s ha ehhez jegybankpénz kellett, visszaalakították az értékpapírjaikat likvid pénzzé. A jegybankok ezt követően tehát utána mentek, s nem előre szabályozták a kereskedelmi bankok pénzteremtését. Erről számolnak be a Bank of England és az IMF kutatói is. (Lásd: Botos Katalin: Pénzteremtés, Pénzügyi Szemle, 2016/4) Hogy e pénzteremtésben mennyiben érvényesült a kellő körültekintés, az már a kereskedelmi bankokra volt bízva. Nem csoda, hogy a válság után a központi szabályozást világszerte megerősítették. Most ezen Trump amerikai elnök lazítani akar. Hogy ez mennyire lesz szerencsés lépés, a jövő fogja megmutatni.

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra