Vitafórum

Tanítani? Felsőoktatni? Tanulni!

2013. december 16. 08:45:01

Az emberi tőkében végrehajtott beruházás a leghatékonyabb befektetés mind az egyén, mind a társadalom szintjén - hangsúlyozza Bánfi Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, hozzátéve: leegyszerűsített és hibás következtetés lenne ebből kiindulva, hogy a felsőoktatásban résztvevő hallgatók mind nagyobb létszáma célszerű és indokolt.

Bánfi Tamás

A mai kor legsúlyosabb társadalmi-gazdasági dilemmája a foglalkoztatás növelésének a lehetősége és módja. A technikai, technológiai találmányok és innovációk a termelési folyamatok élőmunka igényét számottevő mértékben csökkentik, amit legfeljebb az élőmunka-igényes szolgáltatások kiterjedése ellentételezhet nemzetgazdasági szinten vagy - feltételezve a munkaerő országhatárokon keresztüli szabad áramlását - a nemzetgazdaságok széles körén belül. A szolgáltatások növekvő foglalkoztatási igénye részben, ideális esetben teljes körűen megoldást kínál, azonban az egyes munkavállalók szintjén a munkahelyváltást sokféle ok korlátozhatja és akadályozhatja (képzettség, lakhely, életkor).

A leghatékonyabb befektetés az oktatás

A vita jellemzően elméleti síkon zajlik, ahol a nagy többség, közgazdászok, értelmiségiek, politikusok, Európán belüli uniós tisztségviselők a fiatalok első munkába lépését megelőző oktatás legszélesebb körű kiterjesztését javasolják. Az indok általában azonos, az emberi tőkében végrehajtott beruházás a leghatékonyabb befektetés mind az egyén, mind a társadalom szintjén. Az állítás nem vitatható.

A témakör klasszikusának számító Nobel díjas Theodore W. Shultz már 1960-ban leírta az addigi növekedéselméletek fogyatékosságát: a tőke összessége csak az építményeket, a berendezéseket és a készleteket tartalmazta, és kimaradt abból az emberi tőke. Az emberi tőke hiánya, ebből eredően az emberi tőkébe történő beruházás figyelmen kívül hagyása megmagyarázhatatlan kérdéseket vet fel. 1. „a tőke-jövedelem hányadosnak az emelkedése nem előfeltétele a gazdasági növekedésnek?" 2. Miért növekszik az USA-ban „gyorsabb ütemben a jövedelem, mint a jövedelem előállítására felhasznált föld, ledolgozott munkaórák és újratermelhető tőkeállomány mennyisége együttesen"? 3. Mivel indokolható „a dolgozók reáljövedelmének lényegében megmagyarázhatatlanul nagymértékű növekedése"? (Schultz, 1983) Mindhárom kérdésre a választ az emberi tőkeberuházás léte és figyelembevétele adja meg, akár úgy, hogy a kutatást az emberi tőkeberuházás részeként, vagy akár azon kívül, önálló tényezőként értelmezzük és kezeljük.

A közgazdasági kutatások az emberi tőkeberuházások hatékonyságát (a ráfordítás és a hozam arányát) a legjobbnak tartják. Az eredmény a társadalompolitikai és a gazdaságpolitikai döntéseknél kritérium kell, hogy legyen, viszont félreértelmezése hosszú távú hátrányokat kiváltó döntésekhez vezethet. Elfogadva alaptételként, hogy leghatékonyabb az emberi tőkébe történő beruházás, a leegyszerűsített és hibás következtetés ebből kiindulva az is lehet, hogy a felsőoktatásban résztvevő hallgatók mind nagyobb létszáma célszerű és indokolt. Ismét érdemes T. W. Schultzot idézni, aki már 1973-ban megfogalmazott öt kategóriát, amelyek az emberi képességeket növelő alapvető tevékenységeket tartalmazzák: „1. az egészségügyi létesítmények és szolgáltatások széles értelemben véve felölelnek minden olyan kiadást, amely az emberek élettartamát, erejét és állóképességét, vitalitását és életképességét befolyásolja; 2. a munka közbeni képzés, beleértve a vállalatok által szervezett régi stílusú tanoncképzést is; 3. a formális, szervezett, elemi, közép- és felsőfokú oktatás; 4. a felnőtt képzési programok, amelyeket nem vállalatok szerveznek, beleértve a mezőgazdasági oktatási programokat; 5. az egyének és családok vándorlása a változó munkalehetőségekhez való alkalmazkodás érdekében." (Schultz, 60, oldal)

Tízből négy fiatalnak diplomát?

A széles kört felölelő felsorolásnak csupán egy eleme, még csak nem is külön kategóriaként kezelt része a felsőoktatás. Az első és az ötödik pont nem a munkavállalók képzéséhez tartozik, az előbbi a munkaképesség mind nagyobb szintű fenntartására, utóbbi a munkavállalónak a munkahely földrajzi helyéhez szükséges alkalmazkodásra vonatkozik. A képzés és az oktatás része az alap-, a közép-, és a felsőoktatás, a munka közbeni (mai szóhasználatunkkal) szakmunkásképzés, a munkahelyen belüli és azon kívüli képzés, ami élethosszig tartó lehetőség. A felsorolásnál nincs rangsor és kiemelés, amit úgy lehet és szabad értelmezni, hogy az oktatás, vagyis az emberi tőkeberuházás is akkor a leghatékonyabb, ha a képzés egész terjedelme, annak belső szerkezete a gazdaság igényéhez alkalmazkodik. A gazdaság igényét annak felépítése, az ipar, az agrárium, a szolgáltatások ágazatai és alágazatai határozzák meg, amelyek tértől és időtől sem függetlenek, azaz országonként és korszakonként változhatnak.

Érdemes elgondolkodni politikusoknak, gazdaságpolitikusoknak, oktatáspolitikusoknak egyaránt, célszerűek az Európai Unió döntéshozóinak elképzelései, miszerint 2020-ra az unió egészében „el kell érni, hogy a 30 és 34 év közötti uniós lakosok legalább 40%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezzen." A tagországok mindegyikében a gazdaság ugyanakkora összlétszámot (legfeljebb más-más arányban) igényel? Aligha.

A társadalom igényei és az uniós elvárások formális változtatással is közelíthetők egymáshoz. Ha a középfokú képzés befejezése után a munkahelytől elkülönülő, akkreditált oktatási intézményben végzett összes képzés felsőfokúként kerül kihirdetésre, akkor a jogi deklaráció alapján a felsőfokú végzettek létszáma és aránya nő, a cél elérhető. Eddig is számos szakmai képzésnél elvárták a középfokú végzettséget, de a szakképzést nem sorolták a felsőfokú végzettség körébe. Megtehető. Az újonnan bevezetett felsőfokú szakképzést nagyobbrészt felsőfokú intézmények végzik, ráadásul úgy, hogy a bolognai-rendszer hasonló irányú alapképzésében is szereplő azonos tantárgyakkal összevonva oktatják. A felsőfokú szakképzésben megszerzett kreditek a felsőfokú alapképzésben beszámíthatók. Már az elnevezés is, de a felsőfokú alapképzés és a felsőfokú szakképzés részbeni tematikai és tantárgyi átfedése tartalmi megközelítés alapján lehetővé teszi a felsőfokú szakképzésben végzettek felsőfokú végzettségűek közé sorolását. Egy tagország a gazdaság igényét is figyelembe véve így teljesítheti az unió elvárását. A megoldás a felsőfokú képzés kiterjesztése és újraértelmezése lett, ami lehet, hogy nem elegáns, de célszerű.

Ha a 2020-ra benchmarkként kitűzött cél eredeti szövegét elolvassuk, nem felsőfokú, különösen nem egyetemi képzettségről írnak, hanem a harmadik szintről, ami magába foglalja a második szint (a középiskola) feletti teljes képzési kört. Így a középiskolai és a klasszikus egyetemi (főiskolai) végzettség közé bekerült szakképzések elnevezésüktől függetlenül is a harmadik szintű képzéshez tartoznak, ezért a 40 százalékos csoport részei lehetnek, az uniós előírás teljesíthető.

Természetesen a 40 százalékos kötelezettségre hivatkozva a tudományegyetemek mesterszakán végzettek száma is növelhető. De nem lesz súlyos társadalmi konfliktus forrása, ha a társadalom és a gazdaság foglalkoztatási igényét figyelmen kívül hagyva olyan tudományágakban, egy-egy tudományágban olyan szakokon bővül a hallgatói létszám, hogy a felsőfokú egyetemi végzettséggel rendelkező munkanélküliek száma emelkedik? Megéri a fiatal (18-25 év közötti) munkavállalók munkahelyigényét az oktatási idő növelésével mérsékelni? A válaszok meggondolandók.

Bánfi Tamás a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra