A cikk tisztázni kívánja, hogy miért volt különösen nehéz a Covid–19-járvánnyal összefüggő outputvesztés mélységét és a visszaesés hosszát előre jelezni 2020–2021-ben. A kettős sokkhatás alapvetően változtatta meg az aggregált keresleti és a kínálati oldal legfőbb szereplőinek magatartását, és a „járványreakció” nehezen volt előre látható. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2020. áprilisi GDP-becslései komoly korrekciókra szorultak. A világgazdaság a II. világháború utáni időszak legmélyebb visszaeséséből csak a kiterjedt fiskális élénkítések sorozatával tudott visszakapaszkodni a Covid–19 előtti szintjére. Ám a tartósnak ígérkező fiskális programok nyomán beszélhetünk-e az állami szerepvállalás keynesi ihletésű, újhullámáról? Az „ultralaza” fiskális és monetáris politikák veszélyei bizony már látszanak, például az inflációs környezetben. (Pénzügyi Szemle 2022/1.)

Magas Antal István

A cikk két alapvető kérdésre próbált válaszolni. 

Miért volt különösen nehéz a GDP előrejelzése a Covid–19-járvány idején, különösen 2020-ban? A válasz: alapvetően azért, mert kettős sokkhatás érte a világot, és ezáltal a világgazdaságot, amelyben mind a keresleti, mind a kínálati oldalon kiszámíthatatlan tényezők sokasága nehezítette a tisztánlátást. A meglévő, már kidolgozott GDP-modellek egy ilyen helyzetben nem nagyon segítenek az előrejelzésben. Ezt még a világon az egyik legfelkészültebb statisztikai apparátussal rendelkező szervezet, az IMF jelentéskészítőinek is be kellett látnia. Az előrejelzés pontossága 2021-ben, jelentős normalizálódás után, sokat javult, és a becslésekben a szokásos hibahatárokon túli módosításokat nem kellett elvégezni. 

A másik lényeges kérdésre – hogy vajon a Covid–19-válságkezelés nyomán beszélhetünk-e a II. világháború utáni időszakban még nem látott mértékű, tartós állami szerepvállalás szükségességéről, valamint a keynesiánus ideológia egyfajta reneszánszáról – a válasz inkább megerősítő. Az állam szerepe ugyanis ismét kitüntetett lett. A pandémia ismét ráébresztette a fejlett világ vezető gazdasági erejét adó országokat a szociális, az egészségügyi és az infrastrukturális hálózatok (energia, közlekedés, szállítás) kirívó gyengeségeire, az alapos és sürgős megújítási igényeire. Ezt az igényt – mind az USA-ban és az Egyesült Királyságban, mind pedig az EU-ban – a kormányzatok a költségvetési oldalról egyöntetűen felvállalták, és nem riadtak vissza a magasabb éves költségvetési deficitek és a tartósabb eladósodás „tervezésétől” sem. A járvány nyomán felvállalt költségvetési deficit mértéke – a GDP arányában – a nagy, nyitott gazdaságokban (USA, Franciaország, UK) is kétszámjegyűvé duzzadtak. Mind az aggregált kereslet fenntartásának állami költéssel járó útját, mind a masszív állami beruházási projektek finanszírozásának „újrafelfedezését” keynesi „ihletésűnek” lehet nevezni. Természetesen nem az eredeti gondolatok szigorú alkalmazását tekintve, hanem csak a gazdaságpolitikák árnyaltságát, a válságból való sikeres kibontakozást és a tartós konjunktúrastabilizációt illetően.

A fejlett és különösen a közepesen fejlett országok járvány okozta sérülékenysége eltérő képet mutatott, főleg a GDP szerkezeti sajátosságai és az állami költségvetések teherbíró képessége szerint. Nem mindenhol működött ugyanaz a stabilizációs „recept”.

…

Magas Antal István a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára 

...

A teljes tanulmány itt olvasható, a Pénzügyi Szemle legújabb száma itt érhető el.