2012. február 19. 19:21

''Ezen a téren nincsenek csodák''

Stagnálást, felemelkedést, vagy lassú eróziót hoznak a következő évek a kkv-szektorban? Milyen gazdaságpolitikai eszközök jöhetnek szóba a kkv-szektor támogatása, fejlesztése terén? Hogyan alakul a bankok hitelezési aktivitása, meddig tart a hitelkínálat-szűkülés? Interjú Gém Erzsébettel, a Magyar Fejlesztési Bank vezető közgazdászával, az EBRD korábbi országcsoport-igazgatójával, a Pénzügyi Szemle szerkesztőségi tagjával.
Mikor és miért döntött úgy, hogy közgazdász lesz?
Nem volt tudatos döntés, elsősorban ugyanis a társadalomtudományok, azon belül is a történelem iránti érdeklődésem vitt az egyetemre. Ezen túl a matematikát is szerettem, így a felvételi tárgyakból adódott, hogy a „Közgázra" jelentkezzek. Utólag belegondolva azért valami fogalmam mégis csak volt erről a szakmáról, a családom több tagja dolgozott közgazdászként, akik egyfajta mintát jelentettek számomra.

Kik voltak a mesterei és mit tanult tőlük?
A közgazdasági egyetemen töltött idő a 70-es, 80-as évek fordulóján nagyon érdekes és inspiratív volt, annak ellenére, hogy a képzésünkben súlyos hézagok mutatkoztak, alapvető közgazdasági tárgyakat (pl. makro- és mikroökonómiát) nem tanultunk. A formális oktatás hiányosságait öntevékenyen próbáltuk pótolni. Eljártunk például Kornai János Hiány-kurzusára, egyetemistaként kapcsolódtunk a Liska Tibor által vezetett Liska kutatócsoporthoz, részt vettünk a Rajk László szakkollégium kurzusain és rendezvényein (bár én magam nem voltam szakkollégista).

gem1_2012021095847_43.jpg
"A kkv-szektor exportképessége gyenge, és rendkívül nehezen javítható"

A szocialista és a kapitalista gazdaság közötti különbség, illetve a piacgazdaságra való átmenet lehetősége foglalkoztatott akkor bennünket (óriási szerencsénk volt, hogy később alkalmunk volt ezt a valóságban is átélni...). Az én gondolkodásomra a konzervatív-liberális gazdaság- és társadalomfilozófia, Hayek, Milton Friedmann és Karl Popper munkássága hatott leginkább.

Az Ön pályafutása rendkívül izgalmasan alakult, dolgozott az EBRD-től kezdve, hazai pénzintézeteken át egészen az MNB-ig. Össze tudná foglalni röviden, hogy melyek voltak az Ön számára legérdekesebb területek?
Ha a pályámat áttekintjük, összefoglalóan azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag végig gazdaságelemzői munkát végeztem, vagy kutatóintézetben, vagy valamilyen bankban, illetve időnként elemzői tevékenységre alapozott tanácsadást. A pályám első felében sokat foglalkoztam a piacgazdaságra való átmenet gazdasági folyamatainak és intézményeinek vizsgálatával, később főleg makrogazdasági és pénzügyi elemzésekkel. Ezen belül is költségvetéssel, az adórendszerekkel, adózással és államadóssággal kapcsolatos kérdésekkel, a bank- és pénzügyi rendszer átalakulásával és működésével, a pénzügyi szabályozás kérdéseivel hazai és nemzetközi viszonylatban is.

Volt még egy téma, amellyel visszatérően foglalkoztam, s amely az eddigiektől független, ez pedig a kisvállalkozás-támogatás, mint gazdaságpolitikai eszköz. Ez egy igen népszerű téma volt már a 80-as évek végétől, a gazdasági jelentőségén túl érdekes társadalompolitikai és tranzitológiai vetülettel is: mit gondolunk az ún. kisvállalkozók, az önálló tulajdonosok-vállalkozók szerepéről a magyar gazdasági átmenetben, s milyen eszközökkel támogathatjuk, erősíthetjük őket?

A magyar gazdaságpolitika egyik célkitűzése éppen a kis- és középvállalkozások fejlesztése. Milyen eszközök jöhetnek szóba a vállalkozástámogatás terén?
Egyfajta kettősség figyelhető meg a magyar kkv-szektorban, ugyanis amíg a szektor a magyar GDP megközelítőleg felét, a foglalkoztatásnak pedig közel háromnegyedét adja, addig az exportképessége és a nemzetközi versenyképessége gyenge - a kivitelből mindössze 20-30 százalékkal részesednek a kkv-k -, és rendkívül nehezen is javítható. A számokból is látszik, hogy a kkv-k gazdasági jelentősége óriási, a támogatási programokat ugyanakkor rendkívüli módon megnehezíti, hogy a szektort nem lehet homogén egészként kezelni.

A programok kialakításakor az lenne a legfontosabb, hogy a különféle méretű és különböző növekedési stádiumban lévő vállalatokra külön-külön szabott gazdaságtámogatási eszközöket alkalmazzunk, és a támogatási kínálat a jól célzott programokkal lefedje kkv-szektorba tartozó főbb vállalkozás-típusok sajátos igényeit. Egy ilyen komplex vállalkozás-támogatási rendszer Magyarországon sajnos még várat magára. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a kkv-szektor gyors növekedésére semmiképpen nem lehet számítani.

Kiábrándító, de mégis az a valószínű, hogy a soron következő években egy stagnálással, esetleg nagyon lassú növekedéssel járó időszak következik. Ennek oka a pénzügyi válság következményeként még várhatóan sokáig gyenge európai konjunktúra, a még gyengébb hazai kereslet, részben pedig a hazai hitelszűke, és a hitelek javában zajló leépítése. Utóbbi tényező természetesen a teljes magyar gazdaság növekedési kilátásait rontja, a kkv-szektort ugyanakkor különösen hátrányosan érinti, pont az előbb említett gyenge exportképesség miatt. A hazai kkv-k ugyanis elsősorban a belső piacra termelnek - a nemzetközi versenyben nehezen rúgnak labdába -, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben komoly hátrányt jelent, tekintettel a stagnáló hazai fogyasztásra, és a gyenge piaci kilátások miatt tartós nyomás alatt lévő beruházásokra.

Nem számíthatunk arra, hogy a hazai fogyasztás magához tér?
A 2009-es recessziót követően a magyar gazdaság talpra állását az export húzta, miközben a belső piac, a fogyasztás és a beruházás stagnált, vagy egyenesen visszaesett. A kilátások azt sugallják, hogy a továbbiakban is elsősorban a külpiacok erősödésében bízhatunk, amely folyamatnak az abszolút nem exportképes kkv-szektor továbbra sem tud haszonélvezője lenni. Akkor tudna, hogy ha szorosabb lenne a gazdasági kapcsolat az itt termelő és exportáló multinacionális cégek és a hazai kkv-szektor között, de ezek a kapcsolatok sajnos egyelőre igen gyérek. A duális gazdasági szerkezet ebben a helyzetben nagyon megbosszulja magát, és még hosszú ideig éreztetni fogja hatását.

Tehet-e bármit is a magyar gazdaságpolitika, hogy ezen változtasson?
Azt gondolom, hogy nem lehet csodát várni sem egy aktívabb gazdaságpolitikától, sem pedig a támogatási rendszerektől. Az optimális megoldás az lenne, ha elindulna egy jól célzott támogatási rendszer a kkv-szektorban, melyben az EU-s pénzeket, az MFB-forrásokat és az esetleges további költségvetési forrásokat - melyek egyelőre nem állnak rendelkezésre - egy jól strukturált kkv-támogatási szisztémába terelné, és ezen keresztül fölkarolná az innovatív, növekedésre kész vállalkozásokat.

gem2_20120210100321_63.jpg
"A hitelképes vállalatokért jelentős verseny folyik a bankok között"

A különböző növekedési stádiumban lévő vállalkozásoknak célzott támogatásokat lehetne juttatni, ide értve az innovációs adókedvezményeket, a közvetlen költségvetési és EU-s forrásból jövő vissza nem térítendő támogatásokat, a finanszírozást megkönnyítő kamattámogatási rendszert és a különböző állami hitelgaranciákat. Ezek a támogatási elemek tulajdonképpen szinte mind léteznek ma is, ami hiányzik, az ezeknek egy könnyen elérhető, átlátható, jól strukturált rendszere. Ha ez létrejönne, az jelenthetne egyfajta katalizátort a kkv-szektorban. Ez beindíthatná a szektor lassú növekedését, ami hosszú évek alatt elérhet egy olyan fokot, hogy az már a teljes gazdaságra nézve tartós növekedést generáló tényező lehet.

Mennyi idő, mire egy hatékony támogatási rendszer kézzelfogható eredményeket tud felmutatni?
Még egyszer hangsúlyozom, ezen a téren nincsenek csodák. A szektor fejlődését úgy kell elképzelni, mint amikor egy hólabdát elindítunk egy lejtőn, kezdetben lassan és bizonytalanul növekszik, de később némileg fölgyorsul a folyamat, sőt végül - nagyon szerencsés esetben, ami most nem tűnik realisztikusnak - egy egész lavinává nőheti ki magát. A magyar kkv-szektort is így kellene megpróbálni beindítani, és ha sikerül, akkor a növekedése 3-10 év távlatában elérhet egy olyan kritikus tömeget, ami már a teljes gazdaságra nézve jótékony hatással bír.

Egy hatékony, átfogó és 5-10 év távlatában működő támogatási rendszer nélkül a kkv-szektor a következő években is stagnáló szektora marad a gazdaságnak, éppen úgy, mint az elmúlt években. És ez még az optimista verzió, ha ugyanis az eddig is nagy számú csődök és megszűnések a belföldi keresletnövekedés híján tovább szaporodnak, ha a szektor versenyképessége, exportorientációja, beszállítói képessége ilyen gyenge marad, akkor akár visszahúzó erőként is hathat a gazdaságra.

A hazai bankok, a bankrendszer hogyan tudja segíteni a vállalkozások fejlődését?
A bankokat súlyos csapások érték az elmúlt években, kezdve azzal, hogy a pénzügyi krízis eleve súlyosan negatívan érintette a szektort, folytatva a banki különadóval majd a végtörlesztéssel. A válság kirobbanásakor többen azt gondolták, hogy a magyar bankrendszerre szinte nem is lesz hatással a pénzügyi krízis, hiszen egyik hazai pénzintézetnek sem kellett komolyabb mértékben a toxikus pénzpiaci termékek miatt veszteséget elkönyvelni.

A hazai bankrendszer ugyanakkor a válság előtti években nagymértékben külső forrásokra volt utalva, a hitelek aránya a belső forrásokhoz/betétekhez képest rendkívül magas, 170 százalék volt. Ennek az lett a következménye, hogy a nemzetközi likviditás-hiány, a forrásdrágulás, és a külső források lejáratának rövidülése következtében az Egyesült Államokból induló válság végül mégiscsak begyűrűzött a magyar pénzpiacra.

A magas hitelállomány leépülése még ma is tart, mind a lakosság, mind a vállalatok, mind állami szinten. Meddig tarthat ez a folyamat?
A válság elindított egy alkalmazkodási folyamatot, a bankok visszafogták hitelezési aktivitásukat, ez világosan látszik a hitelállományok csökkenésén, s a folyamatot gyorsította a portfólióromlás és a céltartalékok emelkedő szintje. Ez önmagában is veszteségképződéshez vezetett volna, és akkor még erre jött a banki különadó és a végtörlesztés által okozott tőkevesztés, ami már explicit módon is a banki hitelezés visszafogását eredményezte. Ebben nincs semmi meglepő, a hitelezési hajlandóság csökkenése a magyar bankok külföldi anyabankjaitól egy teljesen racionális, a pénzügyi szektor működéséből következő és így belátható lépés volt.

A következő években mire számít, hogyan alakulhat a hitelezési aktivitás?
Ma már a mérlegkiigazítás tekintetében ott tartunk, hogy a magyar bankok a hitel/betét mutató jelenlegi 140-150 százalékos értéke helyett a 100 százalékhoz közelítő arányt célozzák, ami azt jelenti, hogy külső segítség nélkül, tisztán hazai forrásokra támaszkodva folyhat csak a hitelezés. Ez a folyamat - ha így marad - jelentős hitelszűkét fog jelenteni még évekig, ami a magyar növekedési kilátásokra nézve rendkívül kedvezőtlen. Rövid távon arra számítok, hogy a bankok még legalább egy évig hitelezési aktivitásukat szűkíteni, a hitelezési kondíciókat pedig szigorítani fogják.

Ezt ugyanakkor szelektíven teszik majd, azaz a „jó adósok", ha a korábbinál szigorúbb feltételek mellett is, de továbbra is kapnak majd hitelt, a gyengébb hitelképességű ügyfelek azonban semmi jóra nem számíthatnak. A kamatstatisztikákból ugyanis világosan látszik, hogy a hitelképes vállalatokért jelentős verseny folyik a bankok között. Kockáztatni senki sem szeretne, de a „jó adósokat" mindenki szívesen látja. És hogy a korábbi kérdéskörhöz visszakanyarodjunk, ez a folyamat is elsősorban a gyenge tőkehelyzetű és hitelképességű mikro- és kisvállalkozásokra lesz negatív hatással...

Hogyan látják ezt a folyamatot a hazai cégek vezetői?
Az MFB által készített legfrissebb vállalati felmérésben - melyben azt kérdeztük, hogy a vállalatok terveznek-e hitelt fölvenni a következő fél évben - az látszik, hogy míg az elmúlt két év folyamán folyamatos emelkedés volt megfigyelhető a hitelkeresletben, addig most ősszel történt egy jelentős romlás. Ennek oka kettős, egyrészt nyomasztóak a piaci keresletre vonatkozó várakozások, másrészt a források is jelentősen drágultak.

A kieső hitelkínálatot tudja-e az MFB, vagy esetleg a kormányzat a takarékszövetkezeti rendszeren keresztül pótolni?
Azt nem lehet reálisan várni, hogy ezt a szintű hitelkínálat-szűkülést az MFB vagy a takarékszövetkezetek pótolni tudják. Az MFB a következő hónapokban ugyanakkor jelentős erőfeszítéseket fog tenni annak érdekében, hogy minél nagyobb aktivitás-növekedést érjen el. De az MFB-nek nincs kiterjedt hálózata, pont ennek pótlására lenne egy kísérlet a Takarékbankban történő részesedés-vásárlás. Ebből azonban még számos szervezeti probléma adódik. A Takarékbank ugyanis egy ernyőszervezete a takarékszövetkezeteknek, az együttműködés végleges formája tehát még kialakításra vár.

Mi a helyzet az előbb említett magas forrásköltségekkel?
Az MFB a piacról szerzi a forrásait, ahol azt látjuk, hogy a felárak rendkívül magasak. Ez is komoly probléma, a kérdés pedig az, hogy az MFB tud-e olyan kamatkondíciók mellett hitelezni, ami még a vállalkozások számára is kigazdálkodható és így vonzó lehet. Ahhoz, hogy egy jelentősen megnövekedett aktivitást az MFB forrás oldalon biztosítani tudjon, külföldről kell forrást fölvennie, de ez a 6-7%-os kamatfelárak mellett nem tűnik működőképesnek. Ilyen felárak mellett ugyanis - ha erre még rárakódik az MFB és esetleg a refinanszírozó bank költsége - máris 10-12%-os hitelkamat adódik, amely kamatszint mellett egy mai válságos környezetben működő vállalat számára nem is ésszerű azt javasolni, hogy vegyen föl hitelt.

Gondoljunk bele, például egy cseh vállalat 4-5%-on jut hitelhez, ami olyan mértékű előnyt jelent, amivel egy magyar cég nehezen képes versenyezni. Ebben a környezetben érdemes lenne valamilyen kamattámogatási konstrukcióban gondolkodni, de ez egyrészt Európai Uniós szabályokba ütközhet, másrészt jelentős költségvetési forrásokat emésztene föl, amire a jelen helyzetben egészen biztosan nincs mód.

Zárszóként evezzünk nemzetközi vizekre. Mire számít, megoldódik-e belátható időn belül az eurózóna válsága?
A kérdés az, hogy mélyíthető-e olyan mértékben az integráció, hogy a költségvetési politikákat, ha csak a sarokszámokat illetően is, de harmonizálni tudják, és a vállalásokat be is lehessen tartatni. Ha nem, akkor vége lehet az eurózónának, vagy legalábbis egy sokkal szűkebb körre fog korlátozódni. De még ha az integráció mélyíthetőnek bizonyul, akkor is egy elhúzódó, nehéz döntésekkel és átmeneti válságos szakaszokkal tarkított időszakra számítok, ami a perifériális országokat sokkal súlyosabban fogja érinteni, mint a központi országokat. Ez pedig hosszú távon bomlasztó hatású lehet az érintett társadalmakon belül.

Ilyen szempontból tanulságosnak találom a német egyesítés példáját, ami nagyon sok hasonlóságot mutat az eurózóna jelenlegi problémáival. A kelet-német régió felzárkóztatása két évtizede tart, és a mai napig nem mondható teljesen befejezettnek - annak ellenére, hogy a nyugati tartományok felől nagy mennyiségű tőketranszferek érkeztek -, köszönhetően elsősorban a keleti tartományok számára túl erősnek bizonyuló közös valutának és az ebből adódó versenyhátránynak. Ettől a fajta versenyképességi hátránytól az eurózóna perifériális országai is szenvednek, s kérdéses, hogy mindez milyen társadalmi és politikai feszültségekben csúcsosodik majd ki.