2012. január 16. 9:10

''Nem válságban, hanem átalakulásban van a közgazdaságtan''

Tanár akart lenni, de ehhez hazudnia kellett volna, így közgazdász lett. Dolgozott szocialista fejlesztési bankban, ő volt Magyarországon a KGST-pénzügyek elsőszámú szakértője, majd pedig a Hagelmayer István vezette Pénzügykutatóban foglalkozott a nemzetközi pénzügyekkel, a konvertibilitással. A rendszerváltás után kitérőt tett a politika világába, és a Bankfelügyelet első elnöke lett. Ezt követően visszatért az egyetemi világba, egyre inkább a közgazdaságtan határterületeivel foglalkozik, és határozottan állítja: nem válságban, hanem átalakulásban van a közgazdaságtan. Interjú Botos Katalin közgazdász professzorral.
- Professzor asszony 70. születésnapját egy tudományos konferenciával ünnepelte, ami arra utal, hogy nagyon szereti a szakmáját. Hogyan és mikor döntötte el, hogy közgazdász lesz, és a közgazdaságtannak szenteli az életét?
- Ez a döntésem nagymértékben Magyarország akkori politikai-társadalmi hátteréhez kapcsolódott. Azért mentem a közgazdaságtudományi egyetemre, mert mivel egyházi iskolába jártam, így nem nagyon mehettem az amúgy preferált tanári pályára. Ahhoz, hogy tanár lehessek, azt kellett volna mondanom, hogy a szüleim kényszerítettek az egyházi iskolába, ami egyáltalán nem volt igaz. Egyesek azt mondták, hogy nem baj, ha nem igaz, mégis mondjam ezt, de erre sem voltam hajlandó. Az életem során bebizonyosodott, hogy helyesen tettem, hogy nem vállaltam be ezt a hazugságot. Végül így is tanár lettem, a közgazdaságtudomány, illetve a történelemtudomány területein.

Úgy kerültem tehát a közgazdaságtudomány területére, hogy ez a téma akkor még nem igazán érdekelt. Mégpedig azért, mert ez a szocializmus éveiben történt, amikor a közgazdász egy könyökvédős hivatalnoki státuszt jelentett. A hivatalnokságtól pedig irtóztam, emberekkel szerettem volna foglalkozni, élettel, a fontos dolgokkal a világon, a filozófiával. Aztán idővel rájöttem, hogy a pénznek is van filozófiája, és a pénz nagyon fontos szerepet tölt be a gazdaságban, hisz irányítja a történéseket, néha jól, néha rosszul. Amikor pedig 1967-1968 környékén bekapcsolódtam a „mechanizmus-munkákba" a Pénzügyminisztériumban és annak környékén, a legnagyobb megdöbbenésemre folyamatosan nyertem a pályázatokat, ami arra utalt, hogy humán érdeklődésem ellenére van valami érzékem ehhez a szakmához.

- Nagyon szerteágazó a munkássága, sok mindennel foglalkozott pályája során. Hogyan tudná ezt a bő négy évtizedet a körüljárt, megvizsgált szakterületek szempontjából szakaszolni?
- Szakmai pályafutásom első szakasza a bankokhoz, a bankvilághoz köthető. Az egyetemi évek után egy bankban kezdetem el dolgozni, vagyis én azon kevesek közé tartoztam, akik már akkor elkezdték megismerni a banki működést, amikor az még jellemzően egy hivatalnoki munka volt. Ez egy fejlesztési bank volt, ahol már akkor kellett megtérülési tanulmányokat írni, amikor ez még csak a népgazdasági tervezésnek készült. Ez természetesen komoly üzemgazdasági ismereteket tételezett fel és igényelt. Emlékezetes volt például számomra a B-vitaminra alapozott beruházási terv példája. A beruházás korai szakaszában abból lehetett kiindulni, hogy mivel a nemzetközi piacokon nagyon magas ára van a B12-es vitaminnak, így ebből nagyon jó beruházás lesz. Üzemgazdaságilag azonban a beruházás kivitelezése elhúzódott három évig, amikorra a világpiacon az árak lementek. Tehát kiderült, hogy a hatékonysági tanulmány mit sem ér, a hatékonysághoz olyan ösztönzők is kellettek volna, amelyek biztosítják, hogy a beruházás minél hamarabb elkészüljön, ami már egyértelműen az üzemgazdaság területe. Ekkoriban vezettük be a hálótervezést is, ami azt tette lehetővé, hogy ha el kell térni egy tervtől, akkor azt a lehető leghatékonyabban és leggyorsabban tehessük meg, ezzel rövidítve a beruházás kivitelezési idejét. Én tehát már ekkor is egy olyan szakmai területtel foglalkoztam, amelynek bármely társadalmi rendszerben relevanciája van.

A beruházási banknál olyan projekteket is készítettünk, amelyek a korszerű, modern technikák bevezetésével foglalkoztak. Én az olajalapon történő áramtermelés százhalombattai projektjét vezettem. Természetesen az akkori az olajárakra alapoztunk. Nagy tanúság és óriási lecke volt számomra ezzel a munkával kapcsolatban, hogy a világpiaci árak milyen jelentős mértékben kihatnak az üzemgazdasági és a nemzetgazdasági eredményességre. A pénzügyek terén tehát a gyakorlatban szereztem meg az első ismereteimet, és a karrierem későbbi szakaszában is visszaköszönt ez a világ. Nem véletlenül lettem a Bankfelügyelet első elnöke.

- A fejlesztési bank után jött a pénzügyi szakapparátus...
- Igen, a banki munkát követően a Pénzügyminisztérium nemzetközi főosztályán dolgoztam osztályvezető-helyettesként. Faluvégi Lajos volt akkor a miniszter, akinek jeleztem, hogy mivel nem vagyok párttag, nem tudom, hogy betölthetem-e ezt az állást. Azt mondta, hogy vállalja, mert nagyon jó referenciákat kapott rólam, és - ezt külön kihangsúlyozta - ő is csak hét év kihagyás után lépett be az MSZMP-be 1956 után. Ekkor értettem meg, hogy ezen a munkahelyen nem lesz olyan nagy baj, hogy az akkori rendszerben én „politikailag visszafogott" voltam. Szakmailag Akar László alatt dolgoztam, aki a nemzetközi pénzügyek főosztályát vezette. A szakmai tudásomat nagyfokú megbecsülés övezte. Politikai elkötelezettség nélkül tudtam az apparátusban a KGST-pénzekkel foglalkozni, ami egy óriási, szinte példa nélküli dolog volt akkoriban. Olyat könnyen lehetett találni, aki befutott karriert és csak látszatra volt párttag, olyat is, aki nem futott be karriert, pedig okos volt, de olyat alig, aki befutott, de nem kellett politikailag magát eladnia. Én szerencsére ilyen voltam.

Ekkor kezdtem el foglalkozni a valutakonvertibilitás kérdésével, a különböző nemzetközi pénzügyi intézményekkel és pénzügyi rendszerekkel. Amikor a rendszerváltás után eljött hozzám az Európai Beruházási Bank egyik tisztségviselője, és elkezdte magyarázni, mit mond ki a bank alapszabálya, rákérdeztem, hogy mióta dolgozik a banknál. Már több mint hét éve - volt a válasz, mire jeleztem, hogy akkor ne is folytassa, mert én 1971 óta ismerem a bank alapszabályát, ebből írtam ugyanis a kandidátusi értekezésemet is. Banki és nemzetközi pénzügyi hátteremnek amúgy volt egy érdekes kifutása az életemben, részt vettem ugyanis a Nemzetközi Beruházási Bank megalapításában, és ott voltam a megszűnésekor is. Ez azt jelentette, hogy végig kísérhettem egy nagy nemzetközi pénzügyi intézmény életét, amit azért hívtak életre a KGST-n belül, hogy a közös, de leginkább szovjet érdekű projektek finanszírozását biztosítsa. Ennek a banknak az alapszabályát részben jómagam fogalmaztam meg, azaz a nemzetközi pénzügyek terén is voltak az elméletin túl gyakorlati tapasztalataim.

botos-katalin_20111212142358_37.jpg
"Politikai elkötelezettség nélkül tudtam az apparátusban a KGST-pénzekkel foglalkozni"

Lehetőségem volt arra is, hogy a nemzetközi pénzügyi kérdéseket ne kizárólag a szovjet szemüvegen keresztül nézzem. Voltak olyan munkatársaim, akik jól tudtak oroszul és így a KGST-kapcsolatokkal foglalkoztak, illetve voltak olyanok is, akik jól tudtak angolul, így a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok lett a szakterületük. Nálam ez a két szál egybefonódott, a Nemzetközi Beruházási Banknál ugyanis oroszul és angolul is tudni kellett. Ez egy kivételes helyzet volt, az életem első csúcsszakaszát ebben az időben értem el. Ekkor Magyarországon én voltam a KGST-pénzügyek egyik elsőszámú szakértője. Ez a nimbuszom a rendszerváltozás előtti időkig kitartott, erre voltak ugyanis kíváncsiak a nyugatiak: belépünk-e az IMF-be, összefonódik-e a két párhuzamos nemzetközi pénzrendszer, a transzferábilis rubel, vagy a nemzeti valuták lesznek-e konvertibilisek?

- A fenti nemzetközi kérdések kutatását már a Pénzügykutató Intézetben végezte el. Itt milyen egyéb kérdésekkel foglalkozott?
- Így van, a következő állomás a Pénzügykutató Intézet volt. Itt nagy segítségemre volt az újjáalakult Állami Számvevőszék későbbi elnöke, Hagelmayer István, aki egy példátlanul szabad légkört teremtett a kutatók számára. Nála szabad volt a létező rendszert is bírálni, bár természetesen csak konstruktív szándékkal. Ez azt jelentette, hogy lehetett jobbítási javaslatokat is tenni. A Pénzügykutató megalakulásakor felvetődött, hogy az Intézet inflációval és konvertibilitással nem foglalkozhat, amire Hagelmayer István csak annyit mondott, hogy ebben az esetben nem vállalja a vezetői teendőket. Ebben tökéletesen igaza volt, a pénzügyeknek ugyanis ezek az alapkérdései, amelyek nem maradhattak ki a kutatási területek közül. Mivel a nemzetközi osztály vezetője lettem, így elsősorban a valuta külső értékével foglalkoztam. Ez az osztály egy kis kutatócsapat volt, 3-4 kutatóval. Ezek az emberek kivétel nélkül nagyon sokra vitték: az egyikük a Bankszövetség elnöke, a másik a Bankfelügyelet elnökhelyettese, a harmadik pedig a jegybank alelnöke lett.

Kiemelkedően fontos volt a nemzetközi pénzügyek területén az 1982-es év, amikor Jurij Andropov, a Szovjetunió egykori magyar nagykövete lett a szovjet pártfőtitkár. Riasztó volt látni, ahogy Andropov véletlen balesetek révén „elsimította" magyarországi hátterét. Magyar tolmácsa belefulladt a félméteres Balatonba, akinek később a fia is különös körülmények között vesztette el az életét. Mindez engem is az addigi pályám és életem végiggondolására ösztökélt. Főleg azért, mert engem is behívatott a miniszter, és kifejtette, hogy Andropov személyes cédulája alapján csak miniszteri engedéllyel jelenhetnek meg a transzferábilis rubelről írt kritikus cikkeim. Amíg Andropov élt, erre nem is került sor.

- Ez a tiltás hozta meg szakmai életében a következő váltást.
- Igen, ekkor kényszerűségből átnyergeltem a „tőkés" nemzetközi pénzügyekre. Elsősorban a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, valamint a Nemzetközi Valutaalap dokumentumait és évkönyveit tanulmányoztam. A Bankszövetség jelenlegi elnökével írtam egy cikket a konvertibilitás feltételrendszeréről, amit azonnal leközölt az Acta Oeconomica, és egy nemzetközi szinten is citált tanulmány lett. Azt mutattuk ki, hogy azok az országok lettek elsősorban konvertibilisek, amelyekhez befektetői érdekek fűződtek. Megdöbbentő, de tény, hogy az Egyesült Államok után az első ország, amelynek a valutája konvertibilis lett, Mexikó volt.

Volt tudomásunk arról, hogy a politikai vezetés mérlegeli az IMF-hez való csatlakozás kérdését, így elkezdtük elemezni ezt a problémakört is. Volt egy kiváló tudású munkatársam, barátom, Gyöngyössy István, a hét nyelven beszélő jogász-közgazdász. Vele az IMF szabályait átnézve tettünk egy javaslatot arra vonatkozóan, hogy a KGST-országoknak együtt vagy külön lenne-e érdemes a Valutaalaphoz csatlakoznia. Azt a következtetést vontuk le, hogy ha együtt lépnénk be, akkor vétójogunk lenne, és ilyen értelemben befolyással lehetnénk a szervezetre. Ezt leírtuk egy tanulmányban, amit Hagelmayer István engedélyével publikálhattunk is. Ekkor 1981-et írtunk. A tanulmány megjelenése után bejött hozzám a szovjet nagykövetség tanácsosa, és megkérdezte, hogy nincs-e valami anyagom az IMF-ről. Átadtam neki a tanulmányt, egy héttel később pedig azzal jött vissza, hogy maga sem gondolta volna, hogy ilyen hamar ilyen aktuális lesz. Ugyanis ebben az egy hétben Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba. Az ázsióm nagyban nőtt, hiszen úgy tűnt, mintha tudtam volna arról, hogy az épp Washingtonba tartó Medgyessy Péter táskájában ott van a belépési nyilatkozat. Pedig csak azt tudtam, hogy idővel nem lesz más lehetőség, be kell lépni az IMF-be. Ezek után nagy figyelmet kaptam, tanulmányutakon jártam Németországban, Angliában. Azt kell mondanom, hogy ezek az utak egyfajta felkészítők voltak a rendszerváltás utáni időkre.

A Pénzügykutató Intézetet Medgyessy Péter felrobbantotta, mert politikailag túl kényesnek tartotta. Egyes kutatókat beemelt az államapparátusba, ők lettek később a szocialista, szabad demokrata pártok szakértői és miniszterei. Másokat megtartott az Intézetben, ők is egy liberális bázis gondolkodói lettek. Engem is hívtak ez utóbbiba, de nem akartam maradni. Így megkerestem a Világgazdasági Kutató Intézetet, ahol Bognár József igazgató azt mondta: „Katalin, ha magát odaveszem, akkor hatalmas feszültséget viszek az intézetbe, mert a maga fizetése magasabb, mint az enyém". Végül három évre az Agrárkutató Intézetben helyezkedtem el, ahol az igazgatónak, Csendes Bélának, a Tervhivatal korábbi elnökhelyettesének hála szinte azt csinálhattam, amit akartam, de természetesen foglalkoztam agrárgazdasági kérdésekkel is.

Ebben az időben Bognár amúgy az Országgyűlés költségvetési bizottságának elnöke volt, és én írtam előadásainak egy részét. Ekkor kezdődött a közpénzügyek iránti érdeklődésem. Az 1980-as években kicsit félretettem a vállalati pénzügyek világét, így egyre inkább a nemzetközi egyensúlytalanságokkal, a költségvetések szerepével foglalkoztam. Erről született egy nagydoktori értekezésem, amit szerencsére még a rendszerváltozás előtt megvédtem. Azért szerencsére, mert az 1990-es évek első felében erre bizonyosan nem lett volna időm.

- Mi volt ennek a nagydoktori értekezésnek a fő mondanivalója?
- Egy napjainkban rendkívül aktuális kérdésről szólt. Abból indultam ki, hogy a világon a kormányok szinte mindenhol elszegényedtek, míg a magánemberek a jobb helyeken meggazdagodtak, a rosszabb helyzetben levő országokban pedig azok is egyre szegényebbek lettek. Miért szegény mindenütt az állam? A fejlett országokban a politikai verseny miatt a pártok túlígérik magukat, a jóléti rendszereket pedig a lehetőségeken túl futtatják - holott erre nem is lenne szükség, hisz az emberek életszínvonala e nélkül is elég magas. A fejlődőeknél a felzárkóztatás volt a cél, a költségvetések a fejlesztések és nagymértékben a korrupció miatt szálltak el. Ebben az időszakban kollégám volt Kupa Mihály. Sosem felejtem el, hogy Afrikából a későbbi miniszter azt üzente: „Gyerekek! Itt nem, hogy állampénzügyek nincsenek, de állam sincs!".

A szocialista országokban az jelentett komoly gondot, hogy átláthatatlanná váltak az állampénzügyek. A számlakönyvek szerint ugyanis például Magyarországon az 1980-as években senki sem volt adós, a kérdés már csak annyi volt, hogy ha ez így van, akkor ki veszi fel azt a sok hitelt. A költségvetésben egyensúly volt, a vállalatoknál nem volt hiány, a lakosságnak pedig szerény megtakarításai is voltak. Kiderült, hogy a költségvetésben az „egyéb bevételek" soron könyvelték el a nemzeti bankon keresztül befolyó pénzeket, miközben ezek a hiányt finanszírozó tételek voltak, nem pedig bevételek. A jegybank elnökének ezen statisztikai meghamisítás miatt kellett vallomást tennie 1989-ben az ország valós pénzügyi helyzetéről.

- Milyen vágyakkal, reményekkel és érzésekkel köszöntött be az Ön életébe a rendszerváltás?
- Úgy gondoltuk 1989-ben, hogy egy olyan rendszer jön létre, amely transzparens államot hoz létre, az embereknek beleszólást ad a közügyekbe, és létrehozza a vállalkozási szabadságot. Minden egyéb híreszteléssel ellentétben egyébként úgy vélem, hogy valódi rendszerváltozás történt, a gazdálkodást ugyanis visszaállították a magántulajdon alapjára. Hogy ez jelentett-e társadalmi rendszerváltást, az egy másik kérdés. Tény, hogy a korábbi technokrata és pártbürokrata elitnek sikerült átmentenie magát, először a gazdasági hatalmat megragadva, aztán pedig azt politikai hatalommá visszakonvertálva.

A rendszerváltás idejére mi már számos olyan jogi-szabályozási átalakítást elvégeztünk, amire szükség volt a gazdasági rendszer lecseréléséhez. Kétszintű volt a bankrendszer, elfogadtuk az adótörvényeket, a spontán privatizációra már a rendszerváltás előtt lehetőséget teremtő társasági törvényt.

- Hogyan kapcsolódott be a politikai életbe?
- Az Agrárkutatónál munkatársam volt Rott Nándor, aki kereszténydemokrata, majd kisgazda képviselő volt. Az ő bíztatására vetettem bele magam a közéletbe. Civil szervezetek és az akkor formálódó Magyar Demokrata Fórum rendezvényein előadásokat tartottam, felfigyeltek rám, és felkerültem a párt budapesti listájára, amelynek utolsó befutója lettem. Nem azért lettem ezt követően politikai államtitkár a Pénzügyminisztériumban, mert jó politikus voltam, hanem azért, mert jó szakember. Ekkor jött egy operatív szakasz az életemben, amelyből két évet a kormányban, két évet pedig a Bankfelügyeletnél töltöttem. A gazdasági kabinetnek három éven át voltam a tagja. Ebben az időszakban az összes fontos gazdaságpolitikai változás részese, illetve tanúja voltam. A Rabár Ferenc vezette Pénzügyminisztériumban mi mindig azt képviseltük, hogy a pénzügyi kereteket nem lehet átlépni. Egy olyan német modellt szerettünk volna megvalósítani, amely behozza a piacgazdaságot, és azt erős szociális hálóval veszi körül. Ez utóbbi nem sikerült elég jól, az agrárium szétverése mellett ez volt ezen időszak legsúlyosabb hibája.

Egyre inkább a bankügyek felé sodródtam, nem utolsó sorban azért, mert ehhez a területhez én értettem a leginkább az új politikai erő környezetében. A banktörvényt és a jegybanktörvényt is a vezérletem alatt dolgoztuk ki. Ezt követően Antall József miniszterelnök kérésére elvállaltam a Bankfelügyelet vezetését, ami egy nagyon fontos pozíció volt. A Bankfelügyelet elnöke volt ugyanis az egyetlen olyan személy, aki minden magyar bankszámlába betekinthetett. Ebből következően ez egy olyan hatalmi pozíciónak minősült, amitől egyes politikusok tartottak és féltek. Nagyon törvénytisztelő polgár voltam, ami különösen akkor okozott konfliktusokat, amikor csődbe mentek egyes magyar bankok. A felügyeleti munkám végül úgy ért véget, hogy közölték: ha nem mondok le, akkor megváltoztatják a törvényt, és akkor is felmondanak nekem. Ezt nem vártam meg, így nyugdíjba vonultam, és visszamentem az egyetemi világba, a mai Corvinusra, ahol már a hetvenes évektől kezdve címzetes docensként tanítottam, és az ELTE-re is, ahol még 1989-ben címzetes egyetemi tanár lettem.

- Milyen témákkal foglalkozott az egyetemeken?
- Elsősorban pénzügytannal, ami nem okozott különösebb gondot, volt ugyanis hova visszanyúlnom. Bankrendszer, pénzügyek, pénzelmélet, nemzetközi pénzügyek voltak a fő szakterületeim. Először Miskolcon lettem egyetemi tanár, majd a Közgazdaságtudományi Egyetem átkért. Ezt követően keresett meg a Szegedi Egyetem, az akkori József Attila Tudományegyetem, hogy szervezzem meg a közgazdasági képzést.

Örömmel fogadtam el a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hívását, amelynek a jogtudományi karára Zlinszky János alkotmánybíró hívott. Egyetértettünk abban, hogy egy jól működő, modern gazdaságban és demokráciában olyan közéleti szereplőkre van szükség, akik a jog és a gazdaság elemeihez egyaránt értenek. Tévedés ebből adódóan, ha egy politikus úgy vezeti az országot, mint ahogy egy vállalatot kell, és az sem elég, ha csak jogász-ismeretei vannak, és nem számol a törvények gazdasági következményeivel. Szakmai szempontból tehát a jog és a gazdaság, illetve ez utóbbin belül is a pénzügyek határterületével kezdtem el foglalkozni.

img-1400_20111212142358_90.JPG
"Az ember esendő, a realista közgazdaságtan ebből indul ki"

A Pázmányon egyfajta elemi közgazdaságtant kellett tanítanom, Szegeden pedig igazi mély pénzügytant, ezért is tartottam meg mind a két pozíciót egymással párhuzamosan. A katolikus egyetem bölcsészkarán ekkoriban nem volt doktori iskola, két alkalommal is visszadobták a pályázatukat. Itt dolgozott a kar jelenlegi dékánja, Botos Máté, a fiam, akinek 1999-ben felvetettem, hogy gazdaságtörténetet oktatva esetleg hozzá tudok járulni a Történettudományi Doktori Iskola megalapításához. A doktori iskolát öt évig vezettem, a mai napig viszem a gazdaságtörténeti szekciót. A katolikus egyetem oktatójaként talán nem meglepő, hogy a gazdaság és etika kérdéskörével is foglalkozom.

Az életem a munka, és isteni csodának tudom be, hogy van egy kiváló családom is, amit annak köszönhetek, hogy van egy szakmabeli és a családi ügyekben is sokat segítő férjem.

- Divat lett mostanában a mainstream közgazdaságtan válságáról beszélni, bár már azt sem egyszerű meghatározni, hogy mit is jelent ez pontosan. Mit gondol erről?
- Több cikkem is megjelent ezzel kapcsolatban, amelyekben mindenekelőtt elmélettörténeti megközelítésben tárgyalom azt a problematikát. Úgy vélem, hogy tévedésben van a magyar közgazdászok nagy része, elfelejti ugyanis, hogy a modern közgazdaságtudomány atyja, Adam Smith a „Nemzetek gazdagsága" előtt már írt egy könyvet, ami „Az erkölcsi érzelmek elmélete" címet viselte. Mindez azt mutatja, hogy a láthatatlan kéz elmélete csak akkor igaz, ha a gazdasági aktorok az alapvető erkölcsi normák alapján cselekszenek. El kell tehát fogadni, hogy nem helyes úgy eredményt elérni, hogy azzal másnak fájdalmat, áldozatot, hátrányt okozunk. Ha nagyobb a torta, akkor lehet egy kicsit nagyobb szeletem, de akkor másnak is nagyobb lesz. Senkinek nem fáj, ha egy gazdasági fejlődés révén az ügyesebbek akár arányosan is többet kapnak. Ez motorja lehet a gazdaságnak, és ha ezt tőkésítik, akkor ez a protestáns, valamint a modern katolikus elméletek szerint is egy egyértelműen pozitív jelenség.

Abból kell kiindulni, hogy a gazdaság aktorai emberek, akik morális alapból kiindulva cselekszenek. Vannak azonban mérhető, számszerűsíthető törvényszerűségek, amelyek statisztikai értelemben, sztochasztikusan érvényesek. Ezek mérhetőséget visznek tehát a folyamatokba, amit lehet modellezni. A modellek azonban feltételezéseken alapulnak, a ki nem mondott feltételezés pedig maga az etikus ember. Ez szerintem téves feltételezés. Az ember ugyanis esendő, a realista közgazdaságtan ebből indul ki, nem pedig a felvilágosodás premisszájából, miszerint az ember alapvetően jó, csak a körülmények teszik rosszabbá. Ezt figyelembe véve kell megszabni a működés szabályait. Vegyünk egy másik példát. Alapfeltételezés, hogy a munka ára - akárcsak a tőke ára - a szabad piacon alakul ki, a kereslet és a kínálat függvényében. Ez egy teljesen hibás feltételezés, ugyanis abból indul ki, hogy a munkaerőt, „mint a banánt a fáról" levehetem. A munkaerőt azonban fel kell nevelni, el kell látni képzettséggel, ruhával, élelemmel, azaz invesztálni kell bele. Arra nincs válasz, hogy ezt milyen tőkéből finanszírozzák. Ahogy a természeti tőkével is vissza lehet élni, ugyanez a helyzet a munkaerővel is.

Új szemléletre van szükség, amely eltér a mainstream közgazdaságtantól. Nem egymástól eltérő termelési tényezőkről, hanem háromféle tőkéről kell beszélni: a pénztőkéről, amely reáltőkévé válik, a munkaerőtőkéről, amely folyamatos inveszticiók révén alakul ki, illetve a természeti tőkéről, amely állandó visszapótlást igényel. Nem válságban, hanem átalakulásban van tehát a közgazdaságtan. A mainstream közgazdaságtan feltételezéseivel van a baj, nekünk egy használhatóbb elméletre lenne szükségünk.

- Szó volt az imént Adam Smith híres könyvéről, a Nemzetek gazdagságáról, amely minden bizonnyal egyike a legidézettebb, de a hivatkozók nagy többsége által nem olvasott könyveknek. Engedjen meg egy utolsó kérdést: van-e most olyan könyv, amit jó szívvel ajánlana a közgazdaságtan iránt érdeklődőknek?
- Lámfalussy Sándor „Pénzügyi válságok a fejlődő országokban" című könyvét ajánlanám. A könyv címével ellentétben nem csak a fejlődő, hanem a fejlett államokkal is foglalkozik, és a mostani gazdasági válsággal kapcsolatban nagyon komoly észrevételeket és következtetéseket tartalmaz. Lámfalussy azt állítja, hogy el kell felejteni azt az IMF-előírást, miszerint minden országnak szüksége van a teljes konvertibilitásra. Mostani inhomogén világunk kezeléséhez ugyanis szükség lehet bizonyos korlátozásokra. Ez abból adódik, hogy az egyik helyen egy marék rizsért dolgoznak, a másikon pedig a két autó is szinte természetes elvárás egy normális család esetében. Nem véletlen, hogy Kína például nem is tartja fenn a teljes konvertibilitást. Ez eretnek gondolatnak tűnik az euró atyjától, de én örömmel láttam viszont a könyvben a saját gondolataimat, és ezért minden érdeklődőnek ajánlom.

Botos Katalin a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottságának, illetve a Pénzügyi Szemle online tanácsadó testületének tagja.