Interjú

''A piac önmagában nem képes megoldani közgazdasági problémákat''

2013. május 30. 07:30:01
A világ számos egyetemén tanult és tanított, Budapesttől egészen Kaliforniáig, majd Japánban megvalósította gyermekkori álmait. Vallja, hogy a 2008-as pénzügyi válság jó előre látható volt, mégsem gondolja, hogy a közgazdászokat kellene hibáztatni. Hisz benne, hogy a magyar gazdaságpolitika akkor lesz sikeres, ha a közös célért együtt tudunk dolgozni, a jó közgazdász pedig nem csak felkészült, hanem kerüli a kliséket és ismeri a magyar valóságot is. Interjú Móczár Józseffel, a BCE professzorával, a Pénzügyi Szemle szerkesztőjével.

Kovács Balázs

Szakmai pályája rendkívül változatosan alakult, a budapesti Marx Károlyról indulva eljutott a CEMI-ig, az Oszakai Egyetemig, majd a kaliforniai USC-ig, végül pedig elnyerte az MTA doktori címet. Össze tudná foglalni tudományos karrierjének legfontosabb állomásait?

Mielőtt rátérnék az egyetemi tanulmányaimra, feltétlenül meg kell emlékeznem középiskolámról, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gimnáziumról, amelyet a felvételem előtt néhány évvel korábban alapítottak a nagy múltú városi Tanítóképzőből az infrastruktúra és a teljes tanári kar megtartásával. Így egy csapásra az ország egyik legjobb gimnáziuma lett, kitűnő tanárokkal: a latint például a fizikus Öveges professzor testvére tanította, de akkoriban még ott tanított a matematikus Makai Imre (később a KLTE-n), és az országos hírű Petőfi-kutató, Mezősi Károly is. Illésy István irodalomtanár rengeteg verset tudott kívülről, megszállottan szervezte az Irodalmi Kört, míg Kapus Béla énektanár kórusa számos országos verseny győztese volt, több felvételt is készített vele a Magyar Rádió, miközben áldozatos munkával szervezte diákjainak a szegedi színház opera előadásainak és komolyzenei koncertjeinek látogatását, Tulit Péter tornász csapata és atlétái pedig országos bajnokságokat nyertek. Én gyakorlatilag visszatértem, mivel az általános iskola első négy osztályát is a Tanítóképző gyakorló iskolájában végeztem el. A gimnázium rendkívül magas oktatói színvonala és szellemi kultúrája meghatározó volt sokunk számára mind a későbbi tanulmányainkban, mind a tudományos karrierünkben.

Egyetemi tanulmányaimat a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem terv-matematika szakán folytattam. Lényegében egy kis létszámú elitszak volt, szigorú felvételivel válogatott hallgatókkal, amit francia elitképzési minta alapján hoztak létre 1960-ban. (Sajnos csak 8 éven át indult a szak, 1968-ban az új gazdasági mechanizmus „áldozataként" megszűnt, illetve átalakult. A terv-matematika pedig márkanév lett, amit a későbbiekben egy sor volt kiváló hallgatója tett fényessé.) Ennek a szaknak az volt az előnye, hogy rendkívül stabil és egymásra épülő tárgyak struktúráját képviselte, a tervezés mellett kiválóan megtanította a matematikai és a számítástechnikai alapokat, sőt, a „hatalom" még azt is megengedte, hogy polgári közgazdasági elméleteket és módszereket is tanuljunk. A tanultak továbbgondolását számomra Kornai János szakszemináriuma tette lehetővé, ahol hozzájuthattunk olyan kiadványokhoz is a világ akkori vezető egyetemeiről, amelyek „lámpásként" szolgáltak ahhoz, hogy betekintést kapjunk a közgazdaságtudomány Lajtán túli kutatási eredményeibe, a legújabb iskolákba.

Milyen fordulatot hoztak a diploma megszerzését követő évek?
A diploma megszerzését követően a Népgazdaság Tervezési Tanszékre kerültem, mint tanársegéd, ahol a terv-matematika módszertani képzését követően a közgazdaságtan egy egészen új területén szereztem ismereteket. Ebben az időszakban szemináriumokat is kellett vezetnem Gazdaságpolitika és gazdaságirányítás c. tárgyból, ami rendkívül sok olvasást és sok közgazdasági cikk feldolgozását igényelte, ez pedig korábbi egyetemi éveimre nem volt jellemző, és az igazat megvallva nem is nagyon lelkesedtem érte. Visszatekintve, ma úgy látom, hogy e tanulmányok jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a különböző matematikai módszereket együtt tanulmányozzam a közgazdasági kérdésekkel, hogy a közgazdaság-tudományt társadalomtudománynak tekintsem, a matematikai modelleket, az ökonometriai teszteket és a számítógépes szimulációkat pedig lényeges elemzési eszközöknek tartsam. Vagyis, talán éppen e szemináriumoknak köszönhetően, sohasem kezeltem a közgazdaság-tudományt egyféle meta-tudományként, mint sokan teszik idehaza és külföldön is.

Ebbe az irányba mutattak egyébként a nem egyetemi kutatói munkáim is. Itt főleg a Tervgazdasági Intézetet kell megemlítenem, ahol a népgazdasági tervezés komplex programjainak kidolgozásában vettem részt az 1970-es évek második felében. Ez a program arra irányult, hogy a különböző KGST országok akadémiai intézeteiből jelentkező kutatók új módszereket dolgozzanak ki a népgazdasági tervezésre, módszertani és közgazdasági szempontból. A kutatásokat a moszkvai CEMI (Központi Közgazdasági Matematikai Intézet) koordinálta. Ez a két terület, egyrészt a gazdaságpolitika, másrészt a komplex programok kidolgozása nagyon jelentős volt a pályámon, azt is mondhatnám, hogy ez fejelte meg az egyetemi képzésemet. Bármerre is megyünk a világon, azt tapasztaljuk, hogy a hivatalos hatalmi politika és az emberek teljesen különböznek egymástól. Inspiráló szakmai élmény volt számomra találkozni olyan szovjet akadémikusokkal, mint Makarovval vagy éppen Majminasszal. Egy dolog az, hogy mit kellett képviselniük az ideológiai kötöttségek miatt a hatalom árnyékában, és más dolog, hogy milyen hatalmas tudással rendelkeztek a közgazdaságtudomány valamennyi iskolájáról, elméleteiről, módszertanukról. Ez utóbbi volt az, ami szintén a közgazdaságtudomány teljes körű tanulmányozására ösztönzött.

Pályája talán legizgalmasabb szakaszához érkeztünk. Hogyan jött az ötlet, hogy Japánban folytassa tanulmányait?
A következő mérföldkőhöz akkor érkeztem el a pályám során, amikor a Neumann-modellel és a turnpike-elmélettel foglalkozó cikkeimet közölte a Szigma és az Egyetemi Szemle, aminek köszönhetően lehetőségem nyílt megpályázni a japán állami ösztöndíjat. Az ösztöndíj keretében a soron következő két évet (1981-1983) az Oszakai Egyetem mellett működő ISER kutatóintézetben töltöttem. Japán egy egészen más világ, így a kint töltött idő rendkívül tanulságosnak ígérkezett. Mindezt tetézte, hogy olyan világhírű professzoroktól tanulhattam, mint Jinkichi Tsukui, Masanao Aoki vagy a japán matematikai közgazdaságtan megalapítója, Takuma Yasui, akiknek műveit korábban itthon már tanulmányoztam. A diákkori álmom valóra vált, de a tanulási lehetőség óriási kihívásként nehezedett rám. Japánban rá kellett döbbennem, hogy - amellett, hogy a terv-matematika szak képzését a mai napig nagyon jónak tartom - rendkívül keveset tanultunk a nyugati polgári közgazdasági elméletekről és matematikai módszereiről.

Látva ezt a hiányosságot belevetettem magam a könyvtárba, miközben Tsukui és Kuga professzorokkal intenzíven konzultáltam, részt vettem Aoki professzor irányításelméleti PhD kurzusán, átjártam a Kyotoi Egyetemre Masahiko Aoki professzorhoz, sőt felkerestem Atsumi professzort is a Tsukuba Egyetemen. Ma már magam is megmosolygom, de akkor az is rendkívül ösztönző volt számomra, hogy John Hicks vagy David Gale (az ISER jóval korábbi vendégprofesszorainak) ceruzás bejegyzéseit tartalmazó könyvtári könyvekből tanulhattam. A nemzetközi kitekintést az biztosította, hogy az intézetben folyó kutatómunka keretében kéthetente neves amerikai és európai egyetemekről érkező vendégprofesszorok tartottak előadásokat, amiket én is látogattam. Az igényesség, ami Japánban „megfertőzött", végigkísért az egész eddigi pályámon, pedig a túlzott igényesség, csak úgy, mint a túlképzettség sem jó minden helyzetben és minden időben. A nemzetközi kutatói világ megismerése pedig nem csak rendkívüli motivációs tényező volt, de megint csak azt jelezte számomra, hogy sok-sok olyan közgazdasági téma van, amit érdemes tanulmányozni, kutatni.

moczar-jozsef-professzor-portre-0010-meretezett_20130529112834_15.jpg
"A mostani válság fő oka abban rejlik, hogy túlságosan a piaci szemlélet uralkodott"

Hazatérve a kétéves ösztöndíjamból láttam, hogy nem csak az elméleti kérdéseket kell megírnom, hanem érdemes bemutatnom a japán gazdaság irányítását és tervezési mechanizmusát is. Tapasztalataim összegzéseként megírtam a „Gazdaságirányítás és tervezés japán módra" című könyvemet, ami 1987-ben jelent meg a KJK Kiadónál. Akkor már világosan látszott, hogy Magyarországon elkerülhetetlen a rendszerváltás, és arra gondoltam, hogy a könyv egyféle mintául szolgálhat ebben a folyamatban. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Japánt és a japán gazdaságpolitikát abban az időben még az amerikai közgazdászok is igazi sikertörténetként tartották számon, logikusnak tűnt tehát a gondolat, hogy ha bemutatom a japán bankrendszert, a nagyvállalatok irányítási rendszerét és a japán nemzetgazdasági tervezési modelleket, akkor ezzel valamennyire hozzájárulhatok az itthoni problémák megoldásához.

A könyv iránt a megjelenést követően nagy volt az érdeklődés, ami, őszintén szólva még számomra is meglepő volt. Előadás-felkérések, rádió- és TV interjúk, valamint könyvbemutatók időszaka következett. Ez az időszak megközelítőleg egy évig tartott, ezt követően azonban hirtelen csökkent az érdeklődés. Nem arra gondoltam természetesen, hogy egy az egyben át lehetne venni a japán gazdasági modellt, a kezdeti érdeklődést és sikereket látva azonban abban bíztam, hogy a rendszerváltók nagyobb mértékben fognak támaszkodni a könyvben szereplő ismeretekre. Ma mindezt azzal magyarázom, hogy nem volt jó a könyvem „marketingje". Valamelyest kárpótolt, hogy e könyvemre kaptam meg az MTA CSc tudományos fokozatát 1988-ban.

Milyen fordulatot hoztak a 90-es évek?
1991-ben az Oszakai Egyetem ISER Intézete meghívott kutató vendégprofesszornak. Amikor kiérkeztem, felvettem a kapcsolatot az itthon is jól ismert matematikus-közgazdásszal, Hukukane Nikaido professzorral, aki meglepetésemre már jóval korábban befejezte a statikus közgazdaságtannal kapcsolatos kutatásait, és teljes egészében a dinamikának szentelte az életét. Számomra ez világossá tette, hogy kutatásaim során nekem is váltanom kell, hisz a dinamika és az evolúció az, ami igazán fontos a közgazdaságtanban. Bármerre nézünk a világban, minden változik, a statikus közelítés, ami elfogadható volt az 1950-es és 1960-as években, a 90-es években már elavulttá vált. Az egyéves vendégprofesszori állásom során ennek megfelelően elmélyültem a dinamika, a komplex dinamika és a káosz elméletek kutatásában, a korábbi nemzetközi folyóiratokban publikált eredményeimből pedig összeállítottam egy tanulmányt, ami a kutatóintézetben dolgozó professzorok tetszését is elnyerte. Ennek a kutatási időszaknak a lezárásaként 1994-ben megkaptam az Oszakai Egyetem közgazdasági PhD-fokozatát, ami komoly elismerésnek számított.

Sőt, a kibővített változattal az elsők között habilitáltam 1994-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, a mai BCE egyik elődjén, és kaptam meg ugyanebben az évben a professzori kinevezésemet. És hogy mit ér egy japán PhD fokozat idehaza? Azt hinné az ember, hogy sokat, de minden nemzet, ahol nemzetközileg elismert szintű a felsőoktatás és az akadémiai élet, jobban preferálja a hazai tudományos fokozatokat. Így van ez Japánban is, akár még a Harvardon szerzett PhD megítélésében is, csak úgy, mint itthon. És ez bizonyos tekintetben el is fogadható. Más pálya, más kritériumok!

Ezt követően továbbra is a dinamika volt a fő kutatási irányom, cikkeket, tanulmányokat írtam, majd az 1996/97-es tanévet a Fulbright professzori ösztöndíj elnyerésével Los Angelesben a University of Southern Californián töltöttem, ahol Richard Day professzorral folytattunk kutatásokat. Az Egyesült Államokban töltött egy évhez és a Fulbright professzori ösztöndíjhoz kitűnő alapot szolgáltattak a rövidebb idejű külföldi ösztöndíjak: a Tempus és Giovanni Agnelli ösztöndíjakkal 2-3 hónapot töltöttem Groningenben, Leuvenben, Velencében, Sienában valamint Bécsben, szintén azokkal a professzorokkal (R. H. Goodwin, F. Hahn, L. Punzo, H. Nüsse, A. Medio stb.) együtt dolgozva, akik a dinamika területén kutattak és írták az akkor mainstreamnek számító tanulmányaikat.

Melyek voltak ennek a kutatói időszaknak a legfontosabb tapasztalatai?
A 2000-es években ezekkel a tanulmányutakkal és az ott végzett kutatásokkal feltöltődve írtam olyan elméleti cikkeket, melyek azt a kérdést vizsgálták, hogy vajon a 2000-es évek közgazdaságtudománya kérdésfelvetésében és módszertanában milyen mértékben szolgálja a valós gazdasági problémák megoldását. A kutatások során azt láttam, hogy az esetek többségében nagyon szép elméleti modellek születnek, de mindig az a kérdés motivált, hogy vajon ettől az elmélettől több kenyér jut-e az asztalra? Azt tapasztaltam, hogy az esetek többségében azok az elméleti modellek, melyek amúgy matematikailag korrekt levezetéseket tartalmaznak, már a feltételrendszerükben annyira eltávolodnak a valóságtól, hogy az eredmény köszönő viszonyban sincs a való világgal.

Érdekes kérdés e kutatások alapján, hogy mennyire kell az államnak beavatkoznia a gazdaság működésébe, és milyen mértékben kell teret engednie a piaci mechanizmusoknak. Ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a modern közgazdaságtannak a Keynes-i elveket kell-e követnie, vagy pedig a rendkívül liberális neoklasszikus közgazdasági elméletet, mely szerint nyugodtan hagyjuk magára a gazdaságot, a piac majd úgyis minden kérdést megold. A kérdés kapcsán folytatott kutatásaim alapján írtam egy tanulmányt, amely a Magyar Tudományban jelent meg 2010-ben. A tanulmány azt a kérdést járta körül, hogy napjainkban melyik irányvonalat érdemes követni, következtetésként pedig rámutat, hogy valamekkora állami beavatkozásra mindenképpen szükség van a gazdaságban.

2008-ban robbant ki a globális pénzügyi és gazdasági válság, amely bár furcsán hangzik, de rendkívül hálás témát szolgáltatott a közgazdászoknak. Kutatásaim során ekkor én is a „miértekre" kerestem a választ, közben pedig dolgoztam a második könyvemen, melynek címe: „Fejezetek a modern közgazdaságtudományból". Ez egy terjedelmes Akadémiai Kiadónál megjelent könyv, amely tudománytörténeti felvezetéssel és természettudományi megközelítésben tárgyalja a főbb dinamikus és az irányítás-elméleten kidolgozott közgazdasági modelleket, beleértve a saját kutatási eredményeimet is. Visszatérve a globális pénzügyi válság kérdésköréhez, az okok és következmények vizsgálata során arra jutottam, hogy a fő ok abban rejlik, hogy túlságosan a piaci szemlélet uralkodott, elsősorban természetesen az USA-ban. Ez az, ami kudarcot vallott, azaz bizonyítást nyert, hogy a piac önmagában nem képes megoldani közgazdasági problémákat, a piacot igenis szabályozni kell, de az már egy további kérdés, hogy milyen mértékben.

A közgazdasági elemzéseket vizsgálva gyakran lehet olvasni, hogy válságban van a mainstream közgazdaságtan, amiért nem volt képes sem előre jelezni a válságot, sem elfogadható megoldási javaslattal szolgálni. Egyetért ezzel a felvetéssel?
Az elmélet és a gyakorlat a közgazdaságtudományban soha nem tudott szervesen összekapcsolódni. Volt a tudománynak mindig egy szép elegáns elmélete - függetlenül a közgazdasági iskolától - és ettől olykor teljesen eltérően folyt a gazdasági irányítás, vagyis más volt maga a gyakorlat. A 2008-as pénzügyi sokk alkalmával arra is ráébredtünk, hogy ezek a közgazdasági modellek a valóságtól teljes egészében elrugaszkodott feltételezésekre épültek, azaz az elméletek már a kiindulópontjukban megkérdőjelezhetőek voltak.

Ma alapvető kérdésnek számít, hogy magát a közgazdaságtudományt hogyan lehet megreformálni úgy, hogy valós kérdésekkel foglalkozzon, ami a látszat ellenére egy roppant nehéz feladat. Mondok egy példát. A neoklasszikus iskola, többek között, arra a feltevésre épül, hogy a gazdaságban van egy reprezentatív fogyasztó, amely feltevéssel azt a hamis látszatot kelti, hogy minden egyes ember ugyanazokat a termékeket preferálja/fogyasztja, holott ez távolról sincs így. A neoklasszikus iskola legjelesebb képviselői tulajdonképpen már 1974-ben tudták és elismerték - Sonnenschein-Mantel-Debreu-tétel -, hogy magával az elmélettel súlyos problémák vannak, hiszen mindaz, amire a neoklasszikus iskola épül, sem az elméletben, sem a gyakorlatban nem állja meg a helyét. A gond az, hogy az emberek többsége a feltételezéseket elfogadja, és elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, hogy a feltételeken alapuló következtetéseket próbálja megérteni. Innen ered a mai közgazdaságtan válsága, és innen ered az a tény is, hogy a megújulás egy rendkívül nehézkes és hosszú folyamat lesz.

A hibás alapfeltételekre utalva ma már az uralkodó közgazdasági iskola számos következtetését megkérdőjelezzük, de senki sem vállalja, hogy ezeket a téves következtetéseket kijavítsa. Pontosabban, ennek a problémának az orvoslására már vannak kutatások - az egyik ilyen irány az ún. ágens-alapú tervezés -, melyek az egyes modellekben nem egy reprezentatív szereplőt tételeznek fel, hanem több szereplőt a köztük lévő kölcsönhatásokkal együtt, amit mikroszimulációs modellekkel tesztelhetünk. Ezek a modellek már egy lépést jelentenek abba az irányba, hogy a valóságtól idegen reprezentatív fogyasztóra épülő feltételezést felcseréljük az ágens-alapú modellezésre, ami már sokkal közelebb van a valósághoz. A másik ilyen kutatási irány a hálózat-elemzés, amiben a magyar matematikusok és közgazdászok is jelentős szerepet vállaltak.

A közgazdászok nem szóltak előre, de való igaz, hogy a hitelminősítők és a bankárok sem. Vagy ez így túl egyszerűnek tűnik?
Ez csak a felszín, ha ugyanis csak az amerikai pénzügyi piacot és az ingatlanalapú hitelezési folyamatokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy a kudarc jó előre látható volt. A gond az volt, hogy sem a kockázatelemzők, sem a hitelbesorolást végző intézmények nem akartak tudomást venni róla. Nem arról van szó tehát, hogy a közgazdaságtudomány hiányosságai miatt alakult ki a válság, hanem sokkal inkább arról, hogy a gazdasági és pénzügyi szakemberek, még ha tudták is a bajt, nem voltak érdekeltek abban, hogy figyelmeztessék akár a hitelezőket, akár a befektetőket. Maga Greenspan, a FED akkori elnöke sem vette komolyan a figyelmeztetéseket a felszálló „buborékokról" a 2000-es évek elején.

moczar-jozsef-professzor-portre-0034-meretezett_20130529125053_60.jpg
"Az elmélet és a gyakorlat a közgazdaságtudományban soha nem tudott szervesen összekapcsolódni"

A figyelmeztető jelleggel írt közgazdasági modellek tehát haszontalanok, amíg szembe mennek a rövid távú üzleti érdekekkel. Kijelenthetjük ez alapján, hogy az emberi kapzsiság felülír bármiféle közgazdasági modellt és előrejelzést?
Ha teljes egészében csak a piacot tekintjük szabályozó erőnek, és kikapcsoljuk az államot, akkor igen, kijelenthetjük. Az ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy a válság gócpontja, azaz az Egyesült Államok sok más országgal ellentétben minden ilyen kockázatos döntést felvállalhat, vagyis kis túlzással azt mondhatja: a vállalati szektor nyereséges, a gazdaság erős, akkor mégis miért avatkozzunk be a hitelezésbe? Eltöltve egy évet az Egyesült Államokban az a benyomásom alakult ki, hogy az amerikai gazdaság és társadalom egészen egyszerűen annyira gazdag, hogy megengedheti magának a kockázatot. Ha ugyanis valamilyen sokkhatás éri, a gazdagságnak köszönhetően könnyen túllendül a problémákon, miközben például az európai és ázsiai szegényebb országok megszenvedik az őket is elérő válsághullámokat. Mondom ezt úgy, hogy miközben az euro-zóna válsága egyre mélyül, addig az Egyesült Államok a gazdasági adatok alapján egyértelműen túllépett a krízisen.

Korábban említette, hogy az 1980-as években még az amerikai kutatók is csodálták a japán gazdasági sikereket. Az elmúlt két évtizedben azonban valami megváltozott. Mi okozta a japán gazdaság megtorpanását?
A japán gazdaságirányítás kézi vezérléssel történt (történik), ami azt jelentette, hogy az egész világgazdaságra kiterjedő, rendkívül körültekintő és időigényes monitorozást végeztek a japán pénzügyminisztériumban és a tervezési intézetben (igen, a kapitalista Japánban már a 70-es évektől kezdve tervezési intézet működött!). És ezt nem csak Japánban tették meg, hanem minden olyan országban, ahol japán külképviseletek vagy japán vállalatok működtek. Ezekből a központokból havonta vagy akár hetente érkeztek a jelentések az adott ország gazdasági tendenciáiról és az aktuális problémákról. A japán gazdasági vezetés ily módon pontos és naprakész információkkal rendelkezett a világban folyó tendenciákról, a tőkemozgásokról, amely információk birtokában a versenytársak előtt járva irányították a japán gazdaságot.

Felmerül a kérdés, hogy ha ilyen körültekintő volt a japán gazdaságirányítás, akkor a 90-es évek elejétől kezdve miért nem tud megbirkózni a felmerülő gazdasági problémákkal. A válasz a szemléletből adódik, amire az a jellemző, hogy a japán gazdasági vezetők elsősorban hosszú távban és reálgazdaságban gondolkodnak, a pénzügyi- és árfolyam-politikával kevesebbet törődnek, a rövid távú pénzügyi spekuláció pedig kimondottan távol áll tőlük. Az 1990-es és 2000-es évek problémái ugyanakkor tipikusan pénzügyi problémák voltak, vagyis a nemzetközi pénzpiacok sokkolták a világot, amely problémákra a reálgazdaságban gondolkodó japán vezetők nem találták a megoldást.

Rendkívül fegyelmezett, összetartó és hosszútávban gondolkodó homogén nemzetről van szó, amit kiválóan mutat, hogy bár az adósság/GDP mutató a 200 százalékot is meghaladja, a japán gazdaságnak még sincsenek adósságproblémái. Az állam tartozása ugyanis belső jellegű, a legendásan magas megtakarítási hajlandósággal bíró japán háztartások és vállalatok felé adósodott el. Amíg Japánnak nincs számottevő külső tartozása, addig a japán gazdaságnak nem lesznek adósságproblémái, az ugyanis teljesen biztos, hogy a japán emberek nem fogják visszakövetelni pénzüket.

Említette, hogy a japánok elsősorban reálgazdaságban gondolkodnak, most mégis pénzügyi módszerekkel szállnak szembe a deflációval. Sikerrel járhatnak?
Míg Magyarországon, de ma már főleg az EU-ban sarkalatos kérdés, hogy a Magyar Nemzeti Bank megőrizze a függetlenségét, addig Japánban már a 2000-es évek előtt is szoros munkakapcsolatban volt a japán jegybank és a pénzügyminisztérium. Most is ezt láthatjuk, amint a japán monetáris és fiskális politika együtt próbál úrrá lenni a gazdasági problémákon. A japánok mindig is hajlamosak voltak rendkívül racionálisan gondolkodni, így teljesen logikus, hogy a deflációt pénznyomtatással és mesterséges infláció-gerjesztéssel próbálják leküzdeni. A jegybank felvállalta, hogy amilyen mértékben csak szükséges, elárasztja a pénzpiacot japán jennel, vagyis mesterségesen teremt inflációt. A japánok ettől várják, hogy kiemeljék a gazdaságot a deflációból.

Hogy sikerülhet-e ez a pénzügyi manőver, ezt egyelőre korai lenne megmondani, annyi bizonyos, hogy minden eddiginél szilárdabb a gazdasági vezetés elhatározása, a piaci szereplők pedig mintha hinnének a sikerben, amit egyébként a meredeken gyengülő jen és a szárnyaló NIKKEI tőzsdeindex is alátámaszt. A gyenge jen kedvez az exportnak, de drágítja az importot. Ez utóbbi viszont nem érinti annyira súlyosan a japánokat, ha igazak azok a hírek, hogy a nyersanyagok világpiaci árai csökkenő tendenciát mutatnak. Annyit még meg kell említeni, hogy mindazoknak, akik Magyarországon japán jenben adósodtak el, a jelenlegi tendenciák kedvezőnek tűnnek.

Gondolom, hogy a szűkebb elméleti kutatás ma is jelentős súlyt kap az egyetemi oktató munkája mellett. Miután megkapta az MTA doktora tudományos fokozatot, milyen újabb kérdésekkel foglalkozik?
Az MTA doktori értekezésemben a statikus általános egyensúlyelmélet kritikájával, a nemegyensúlyi folyamatok kérdésével, a természettudományban definiált önszerveződés, azaz, az instabilitás, a bifurkáció és az evolúció közgazdasági modellekben történő értelmezésével foglalkoztam. A gazdasági folyamatok dinamikai vizsgálatában eddig jórészt csak közönséges differenciálegyenletek szerepeltek. Ráadásul konstans együtthatókkal és taggal. Ez a közelítés csak nagy leegyszerűsítéssel képes modellezni a valóságot, hiszen a folyamatok többváltozósak, több változó szerinti differenciálokat tételeznek fel, nem is beszélve ezek prolongációjáról, az infinitezimális generátorokról, a változó együtthatókról stb. Ezért mostanában a modern komplex dinamikához vezető parciális differenciál-egyenleteket, a Lie szimmetriákat tanulmányozom néhány hallgatóval kutató szemináriumok keretében. Közben írom a sok éve kiadásra váró legújabb könyvemet a közgazdasági dinamikáról, amely nem csak a reál-gazdasági, hanem a pénzügyi folyamatok dinamikáját is felöleli.

Végezetül, ha egy valamit tanácsolna a magyar gazdaságpolitikusoknak a japán tapasztalatok alapján, akkor mi lenne az?

A magyar gazdaságpolitika akkor lesz sikeres, ha sikerül konszenzust teremteni a gazdaság szereplőivel, és a közös célért együtt dolgozni. Japánt ez a mentalitás tette naggyá, ami egyébiránt mind a gyakorlatban, mind az elméletben igazolható. A közgazdaságtudomány, ezen belül is a játékelmélet egyik sarkalatos pontja a kooperáció, vagyis az együttműködés megteremtése. Egyeztetések, közös gazdasági célok felvállalása és nyílt gazdasági viták, ez teremtheti meg a konszenzust és a hosszú távú sikeres gazdaságpolitika alapjait.

Persze a jó gazdaságpolitikához jól felkészült közgazdászok kellenek, akik ismerik a magyar gazdaság mikro- és makro-ökonómiáját, statisztikai szerkezetét, az európai beágyazottságát. E tekintetben erős kétségeim vannak, mivel idehaza a felsőfokú képzést hosszú ideje az amerikai tankönyvek uralják. Tankönyvi megoldások helyett azonban inkább új közgazdasági megközelítésekre van szükség. Sok vezető közgazdászunk a „mit is mond erről Samuelson, netán Lucas, vagy Friedman" klisékben gondolkodik, figyelmen kívül hagyva, hogy a gazdaság más és más kérdéseket vet fel a különböző időszakokban, amelyek új megközelítéseket, új módszereket igényelnek; ma már egyféle ortodoxia például a Phillips görbére történő hivatkozás.  

Az is elgondolkoztató, hogy egy politikus felmentést kaphat-e, ha nyilvánvaló abszurditásokat fejteget kellő közgazdasági ismeretek hiányában. Gondolom, hogy ma már egy közgazdász sem veheti az összeg logaritmusát tagonként. Még az Amerikát sokszor kötelességszerűen „utánzó" Japán is hangsúlyosan a saját gazdasága makro- és mikro-ökonómiáját oktatja. A hazai szélsőségesen liberális, a kevésbé liberális és mondhatni konzervatív közgazdászok között most éppen ezekről a kérdésekről folyik vita. E kérdésekben a hazai gazdaság minél mélyebb ismeretét és a gazdasági lehetőségeink piackonform elemzését számon kérőkkel értek egyet, mégpedig európai beágyazottsággal a nemzeti szuverenitás megtartása mellett, ami a magyar gazdaságpolitika sikerének egyik legfontosabb feltétele.

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra