Melyek voltak a legfőbb kérdések, melyekre a több mint 20 éves tudományos kutatói pályája során fókuszált?
Már a 80-as évek végétől fenntartásokkal fogadtam az állami szabályozás és ellenőrzés drasztikus leépítését, valamint a nemzeti vagyon állami garanciák nélküli gyors privatizálását. Az aktív gazdaságpolitikai modell híve voltam, mint ahogy vagyok a mai napig is, vagyis vegyes tulajdonú piacgazdaságban gondolkodtam. Elismerem természetesen, hogy szükség van magántulajdonra, ezen belül külföldi tulajdonra, de hiszem, hogy az állam is lehet jó gazda.
Kutatói pályám során mindig is a jelen és a közelmúlt érdekelt, az, hogy az emberek, a családok, a társadalom életét hogyan lehet komfortosabbá tenni. Ennek pedig a legfontosabb eszköze a családokat és a vállalatokat körülvevő gazdaságpolitikai közeg. Kutatásaim során elsősorban arra fókuszáltam, hogy a regnáló gazdaságpolitika prioritási sorrendjében hol helyezkednek el a családok, a nemzeti tulajdon és az állami ellenőrzés.
Hogyan alakult ez a gazdaságpolitikai közeg a közelmúltban?
Több mint két évtizeden át, egészen 2010-ig az volt tapasztalható, hogy az állami tulajdon és ellenőrzés háttérbe szorult, nem véletlen, hogy a gazdaságpolitikai nézeteim - bár visszhangra találtak - inkább alternatív besorolásúak voltak. A 2010 után megnyíló politika közeg kezdte el Magyarország állampénzügyi újraszervezését. Pénzügyi konszolidációra és az ellenőrzés megerősítésére került sor, átfogó adóreformot hajtottak végre, majd 2013 után a jegybanki politikában is lényeges változások következtek a beruházási hitelekkel, az alacsony alapkamattal és az államadósság finanszírozásában betöltött szereppel. Ezeket a változtatásokat a rendszerváltás után folyamatosan javasoltam, most pedig támogatom.
Ezzel párhuzamosan véget ért a következmények nélküli ellenőrzések korszaka azzal, hogy az Állami Számvevőszék jogosítványokkal felruházva, jól kimunkált módszertannal végezheti az ellenőrzéseket a költségvetési gazdálkodás minden területén. Ez 2010 előtt nem így volt. Tudományos kutatóként ezekkel az új rendszerekkel könnyen tudok azonosulni, így az elmúlt években arra törekedtem, hogy az újjászervezett magyar államnak a közpénzügyi gyakorlatát kutassam, rendszerezzem, majd megírjam könyvekben, tudományos publikációkban itthon és külföldön, valamint egyetemeken tanítsam. Négy éve a Gazdálkodási és Tudományos Társaságok Szövetsége és a Magyar Nemzeti Bank között létrejött szakmai együttműködés keretében hazai egyetemeken konferenciákat szervezünk, ahol az új típusú állampénzügyi rendszerről, a pénzügyi tudatosság fontosságáról tartunk előadásokat. Ennek a sokrétű tudományos munkának az elismeréseként részesülhettem a kitüntetésben.
Mi idézte elő ezeket a gyökeres változásokat a magyar gazdaságpolitikában?
A 2007/08-as pénzügyi és gazdasági válság rámutatott arra, hogy a neoliberális gazdaságpolitikának lejárt az ideje, és mind a fejlett, mind a feltörekvő világban szükség van az állami ellenőrzés és szabályozás egészséges jelenlétére. Ezt az új metódusú gazdaságpolitikát a felsőoktatásban is le kell tudni képezni, a magyar modellt bemutató téziseknek a tudományos életben is teret kell nyerniük. Itt is változásokra van szükség, ami egy óriási kihívást jelent. Fontos, hogy a hallgatók tisztában legyenek a megváltozott gazdaságpolitika tudományos és gyakorlati hátterével, hogy az iskolapadból kilépve ne egy számukra ismeretlen térbe érkezzenek.
Melyek a legfrissebb kutatási eredményei?
Augusztusban jelent meg egy tanulmányunk egy kollégával a svájci Sustainability tudományos folyóiratban, melyben az önkormányzati konszolidáció rendszerelemeit tártuk fel nemzetközi kitekintéssel. Azt vizsgáltuk, hogy a világban az önkormányzatok konszolidációjára milyen esetekben szokott sor kerülni, bemutatva természetesen a magyar atipikus konszolidációs folyamatot is. Ennek lényege az volt, hogy 2010-ig egy körülírt, de be nem tartott szabályozás mellett, nem ellenőrzött folyamatok zajlottak a magyar önkormányzatoknál. Fontos jellemzője volt annak az időszaknak, hogy az önkormányzatok döntően nem forintban, hanem devizában adósodtak el. És bemutattuk a 2010 utáni helyeztet is, kiemelve az Állami Számvevőszék 2010-2011-es helyeztfeltárását, majd folyamatos kontroll tevékenységét, és a megerősített szabályozást, amelynek közegében az önkormányzati újra-eladósodás szinte teljességgel kizárt.
Emellett a kutatási tevékenységem fókuszában van a magyar család- és otthonteremtési rendszer hatékonysága is, vagyis, hogy a több százmilliárd forintos befektetésnek, melyet a magyar állam az adókedvezményeken és a CSOK-on keresztül megvalósított, van-e kézzelfogható eredménye a születésszám alakulásában. A nemzetközi térben tett kitekintés után arra a következtetésre jutottam, hogy az állami támogatási mechanizmus a születésszám emelkedésének szükséges, de nem elégséges feltétele. Vannak ugyanis életfelfogásbeli és kulturális szempontok, melyekre az állam korlátozott hatással bír. Ilyen például az önmegvalósítás irányába történő elmozdulás és a kitolódó családalapítás.
Emellett azt tapasztaltam, hogy azoknál a 18-27 éves nappali tagozatos egyetemistáknál, akik családalapításban gondolkodnak, a CSOK felvétele attól függ, hogy mely nagyvárosban fognak elhelyezkedni. A nagyobb, pezsgő munkaerőpiaccal rendelkező városokban drasztikusan megemelkedtek a lakásárak, amely áremelkedés sok helyen teljes egészében felemészti a CSOK-ból származó támogatást. Nagyon nem mindegy tehát, hogy egy frissen végzett fiatal hol kap állást. Egy vidéki városban a tízmillió forintos támogatás komoly segítség, de például Budapesten már sokkal kevésbé az.
A 2007/08-as pénzügyi és gazdasági válság rámutatott arra, hogy a neoliberális gazdaságpolitikának lejárt az ideje, és mind a fejlett, mind a feltörekvő világban szükség van az állami ellenőrzés és szabályozás egészséges jelenlétére. Ezt az új metódusú gazdaságpolitikát a felsőoktatásban is le kell tudni képezni, a magyar modellt bemutató téziseknek a tudományos életben is teret kell nyerniük. Itt is változásokra van szükség, ami egy óriási kihívást jelent. Fontos, hogy a hallgatók tisztában legyenek a megváltozott gazdaságpolitika tudományos és gyakorlati hátterével, hogy az iskolapadból kilépve ne egy számukra ismeretlen térbe érkezzenek.
Melyek a legfrissebb kutatási eredményei?
Augusztusban jelent meg egy tanulmányunk egy kollégával a svájci Sustainability tudományos folyóiratban, melyben az önkormányzati konszolidáció rendszerelemeit tártuk fel nemzetközi kitekintéssel. Azt vizsgáltuk, hogy a világban az önkormányzatok konszolidációjára milyen esetekben szokott sor kerülni, bemutatva természetesen a magyar atipikus konszolidációs folyamatot is. Ennek lényege az volt, hogy 2010-ig egy körülírt, de be nem tartott szabályozás mellett, nem ellenőrzött folyamatok zajlottak a magyar önkormányzatoknál. Fontos jellemzője volt annak az időszaknak, hogy az önkormányzatok döntően nem forintban, hanem devizában adósodtak el. És bemutattuk a 2010 utáni helyeztet is, kiemelve az Állami Számvevőszék 2010-2011-es helyeztfeltárását, majd folyamatos kontroll tevékenységét, és a megerősített szabályozást, amelynek közegében az önkormányzati újra-eladósodás szinte teljességgel kizárt.
Emellett a kutatási tevékenységem fókuszában van a magyar család- és otthonteremtési rendszer hatékonysága is, vagyis, hogy a több százmilliárd forintos befektetésnek, melyet a magyar állam az adókedvezményeken és a CSOK-on keresztül megvalósított, van-e kézzelfogható eredménye a születésszám alakulásában. A nemzetközi térben tett kitekintés után arra a következtetésre jutottam, hogy az állami támogatási mechanizmus a születésszám emelkedésének szükséges, de nem elégséges feltétele. Vannak ugyanis életfelfogásbeli és kulturális szempontok, melyekre az állam korlátozott hatással bír. Ilyen például az önmegvalósítás irányába történő elmozdulás és a kitolódó családalapítás.
Emellett azt tapasztaltam, hogy azoknál a 18-27 éves nappali tagozatos egyetemistáknál, akik családalapításban gondolkodnak, a CSOK felvétele attól függ, hogy mely nagyvárosban fognak elhelyezkedni. A nagyobb, pezsgő munkaerőpiaccal rendelkező városokban drasztikusan megemelkedtek a lakásárak, amely áremelkedés sok helyen teljes egészében felemészti a CSOK-ból származó támogatást. Nagyon nem mindegy tehát, hogy egy frissen végzett fiatal hol kap állást. Egy vidéki városban a tízmillió forintos támogatás komoly segítség, de például Budapesten már sokkal kevésbé az.
Tehet valamit az állam, hogy ezt a problémát kezelje?
Az államnak nem csak a keresleti oldalt kell segítenie a fizetőképes kereslet erősítésén keresztül, hanem a kínálati oldalon, azaz a lakáspiacon is be kell avatkoznia. Megoldást jelenthet egy erős állami vagy vállalati bérlakás program - utóbbi esetében a vállalatokat természetesen megfelelően ösztönözni, támogatni szükséges -, sőt arra is sor kerülhet, hogy az állam legyen a kivitelezője a lakásépítéseknek. A baj az, hogy ha egy piacon az állam csak az egyik oldalon, azaz jelen esetben a keresleti oldalon avatkozik be, akkor egy szabályozási aszimmetria keletkezik, melynek a következménye egy társadalmi-közpénzügyi veszteség lesz. Jelen esetben ez a veszteség az áremelkedésben és az építőipari kivitelezőknél indokolatlanul lecsapódó közpénzekben mutatkozik meg, a fiatalok pedig nem tudnak előbbre lépni a lakásproblémájukban.
Látni kell azonban, hogy az új családtámogatási rendszer szignifikánsan különbözik a 2010 előttitől, amikor sokan beugrottak a svájcifrank-hitelekbe. A családi adókedvezmény, a devizahitelek leépítése, az elmúlt öt évben bekövetkezett 60 százalékos reálbér-növekedés, a közel 400 milliárd értékben folyósított CSOK mind-mind támogatják a család- és otthonteremtést, ennek ellenére szükség van arra, hogy az állam a kínálati oldalon is beavatkozzon.
Van erre nemzetközi gyakorlat, olyan példa, amit követhetnénk vagy átvehetnénk?
Nincs. Magyarország modellt alkot. Magyarország állampénzügyi rendszere modellértékű. A teljes adóreform, a nemzetközi nagyvállalatokra kivetett és az adófizető képességükhöz igazított különadók, a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikája, az Állami Számvevőszék ellenőrző tevékenysége, melynek során a közpénzügyi ellenőrzés szabályozási és módszertani fejlesztésével eljutottunk oda, hogy a magyar költségvetésből nyomtalanul pénz nem tűnhet el, ez mind modellértékű. Ha Magyarország szeretne még tovább lépni, akkor újabb saját elemeket kell alkalmazni, amelyek a hazai igényekre keresnek megoldást.
Persze lehet a nemzetközi példákból mintákat hozni, de korlátlanul adaptálni egy külföldi modellt nem lehet. Pont ezért volt elvetélt a 80-as évek végétől alkalmazott neoliberális rendszer, mert ahhoz a gazdaságpolitikai kultúrához, amely bejött az országba, a magyar társadalom nem volt szocializálódva, és az elvárásokat sem tudta teljesíteni.
A gyermekvállalás korlátjaként említette a kulturális változásokat. Van-e ezekre bármilyen hatása az államnak?
A gyermekvállalás kitolódik, mert előbb mindenki sikeres akar lenni, amiben a gyerek szinte akadály. Hiába bővíti az állam a bölcsődei és óvodai férőhelyeket, ha a társadalom nem változik lelkileg, tudatilag. Ezeket a változásokat az állam, ha lassan is, de elősegítheti, elsősorban az oktatáson keresztül. Már egészen pici korban, az óvodai oktatástól kezdődően hangsúlyozni kell a család szerepét, fontosságát, sőt küldetését, hogy a fiatal számára később teljesen természetes legyen a gyermekvállalás.
Visszatérve a devizahitelezést vizsgáló kutatásaihoz. Sok szempontból kezd hasonlóvá válni a helyzet a válság előttihez, a lakáspiac dübörög, a hitelezés meglódult. Épülhetnek-e ki olyan kockázatok, mint 2008 előtt?
A magyar gazdaság most sokkal jobb kondícióban van, másrészt sokkal szabályozottabb a hitelpiac, mint volt akkor. Most nincs devizahitel, és igaz ugyan, hogy van változó kamat, ami jelenthet kockázatot, de az MNB minden eszközzel a fix kamatozás felé igyekszik terelni a hitelfelvevőket. Emellett sokkal szigorúbbak a teherbíró képességre, fedezetekre és önrészekre megfogalmazott követelmények, az adósságfék szabályok. Az a nyakló nélküli hitelezés, ami 2002 és 2008 között megvalósult, nem ismétlődhet meg. A magyar családok most biztonságban vannak.
Vannak-e olyan egyensúlytalanságok a magyar gazdaságban, melyre érdemes felhívni a figyelmet?
Magyarországnak a versenyképességén kell javítania, vagyis azt gondolom, hogy minél hamarabb el kell kezdeni a Magyar Nemzeti Bank által bemutatott versenyképességi modell végrehajtását. Rendszerszinten kell megvalósítani egy olyan, 2030-ig kiterjedő célirányos versenyképességi programot, melynek forrásai a nemzeti források mellett az európai uniós pénzek, és általuk a Magyarország fejlettségi leszakadási indexe tovább csökkenhet, még erősebben emelkedhetnek a reálbérek, tovább csökkenhet az államadósság, a költségvetési hiány helyébe pedig akár költségvetési többlet is léphet.
Kijelenthetjük, hogy a magyar gazdaságpolitika abban jó, hogy a strukturális problémákra strukturális intézkedésekkel válaszol. Vegyük a közelmúlt eredményeit: 2010 után adott volt egy fenntarthatatlan költségvetési hiány, melyre a megoldást az adórendszer átalakítása és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazítása kínált. Strukturális probléma volt a beruházási hitelhiány, melyre válaszul létrejött az MNB növekedési hitelprogramja. Hosszan sorolhatnánk tovább, a lényeg az, hogy a versenyképességet is csakis így lehet javítani: bátran, saját modell alapján, strukturális intézkedésekkel.
Van erre nemzetközi gyakorlat, olyan példa, amit követhetnénk vagy átvehetnénk?
Nincs. Magyarország modellt alkot. Magyarország állampénzügyi rendszere modellértékű. A teljes adóreform, a nemzetközi nagyvállalatokra kivetett és az adófizető képességükhöz igazított különadók, a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikája, az Állami Számvevőszék ellenőrző tevékenysége, melynek során a közpénzügyi ellenőrzés szabályozási és módszertani fejlesztésével eljutottunk oda, hogy a magyar költségvetésből nyomtalanul pénz nem tűnhet el, ez mind modellértékű. Ha Magyarország szeretne még tovább lépni, akkor újabb saját elemeket kell alkalmazni, amelyek a hazai igényekre keresnek megoldást.
Persze lehet a nemzetközi példákból mintákat hozni, de korlátlanul adaptálni egy külföldi modellt nem lehet. Pont ezért volt elvetélt a 80-as évek végétől alkalmazott neoliberális rendszer, mert ahhoz a gazdaságpolitikai kultúrához, amely bejött az országba, a magyar társadalom nem volt szocializálódva, és az elvárásokat sem tudta teljesíteni.
A gyermekvállalás korlátjaként említette a kulturális változásokat. Van-e ezekre bármilyen hatása az államnak?
A gyermekvállalás kitolódik, mert előbb mindenki sikeres akar lenni, amiben a gyerek szinte akadály. Hiába bővíti az állam a bölcsődei és óvodai férőhelyeket, ha a társadalom nem változik lelkileg, tudatilag. Ezeket a változásokat az állam, ha lassan is, de elősegítheti, elsősorban az oktatáson keresztül. Már egészen pici korban, az óvodai oktatástól kezdődően hangsúlyozni kell a család szerepét, fontosságát, sőt küldetését, hogy a fiatal számára később teljesen természetes legyen a gyermekvállalás.
Visszatérve a devizahitelezést vizsgáló kutatásaihoz. Sok szempontból kezd hasonlóvá válni a helyzet a válság előttihez, a lakáspiac dübörög, a hitelezés meglódult. Épülhetnek-e ki olyan kockázatok, mint 2008 előtt?
A magyar gazdaság most sokkal jobb kondícióban van, másrészt sokkal szabályozottabb a hitelpiac, mint volt akkor. Most nincs devizahitel, és igaz ugyan, hogy van változó kamat, ami jelenthet kockázatot, de az MNB minden eszközzel a fix kamatozás felé igyekszik terelni a hitelfelvevőket. Emellett sokkal szigorúbbak a teherbíró képességre, fedezetekre és önrészekre megfogalmazott követelmények, az adósságfék szabályok. Az a nyakló nélküli hitelezés, ami 2002 és 2008 között megvalósult, nem ismétlődhet meg. A magyar családok most biztonságban vannak.
Vannak-e olyan egyensúlytalanságok a magyar gazdaságban, melyre érdemes felhívni a figyelmet?
Magyarországnak a versenyképességén kell javítania, vagyis azt gondolom, hogy minél hamarabb el kell kezdeni a Magyar Nemzeti Bank által bemutatott versenyképességi modell végrehajtását. Rendszerszinten kell megvalósítani egy olyan, 2030-ig kiterjedő célirányos versenyképességi programot, melynek forrásai a nemzeti források mellett az európai uniós pénzek, és általuk a Magyarország fejlettségi leszakadási indexe tovább csökkenhet, még erősebben emelkedhetnek a reálbérek, tovább csökkenhet az államadósság, a költségvetési hiány helyébe pedig akár költségvetési többlet is léphet.
Kijelenthetjük, hogy a magyar gazdaságpolitika abban jó, hogy a strukturális problémákra strukturális intézkedésekkel válaszol. Vegyük a közelmúlt eredményeit: 2010 után adott volt egy fenntarthatatlan költségvetési hiány, melyre a megoldást az adórendszer átalakítása és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazítása kínált. Strukturális probléma volt a beruházási hitelhiány, melyre válaszul létrejött az MNB növekedési hitelprogramja. Hosszan sorolhatnánk tovább, a lényeg az, hogy a versenyképességet is csakis így lehet javítani: bátran, saját modell alapján, strukturális intézkedésekkel.