Tanulmányok, előadások

Tíz évvel a világgazdasági válság után

2019. május 20. 10:00:09
A tanulmány tíz év távlatából próbálja megvonni a 2008-2011 közötti világgazdasági válságkezelési lépések mérlegét, makroökonomiai tanulságait, és azonosítani igyekszik a 2018 végén is fennálló bizonytalanságokat, a régi-új kockázatokat. A legfontosabb következtetés, hogy noha a világgazdaság legfejlettebb országaiban mind a konjunkturális állapotok, mind a pénzügyi rendszerek stabilizálódni tudtak, teljes bizonyossággal mégsem állítható, hogy minden, korábban recesszióhoz vezető kockázatot kellően kezelni lehetett. (Pénzügyi Szemle 2019/1.)


Magas István

Tíz évvel a válságot követően, talán higgadtabb és pontosabb elemzését adhatjuk a történteknek. Mit tanulhattunk egy kellő távlatból visszatekintve? Sok kérdés tisztázódott, ám megnyugtató válaszok a felmerülő kérdésre nem minden tekintetben adhatók. A 2008- 2009-es világgazdasági válság során az output-vesztés jelentős volt mind a legfejlettebb, mind az USA-ban, mind Európában. Fontos, új mozzanat, hogy nemcsak azokban az országokban volt a visszaesés számottevő, ahol bankválság is kísérte a gyors bizalomvesztést, hanem sok olyan fejlett országban is (például Egyesült Királyság, Kanada), amelyben a pénzügyi rendszer stabilitása egyébként nem rendült meg.

Noha az output-vesztés mértéke az USA-t és az EU-t tekintve is ledolgozásra került, és a kibocsátás a válság előtti szinteket is már lényegesen (4-8 százalékkal) meghaladta, mégis, visszamaradt a válságnak egy olyan negatív mellékhatása, amely az új produktív (tehát ahol nem pénzügyi eszközök át- vagy újrarendezését jelentő portfoliócsere formáját öltő befektetésekről van szó) beruházások nagymértékű lelassulását, időben való kitolását eredményezte. Sőt, kialakult egy további, ez idő szerint még viszonylag nehezen értelmezhető, tartósnak látszó, negatív tendencia, mégpedig a hagyományos értelemben vett termelékenység (Y/L - output/munkaerő) és az úgynevezett TFP (Total Factor Productivity), vagyis teljes tényező-termelékenység (lényegében a technikai haladás output-bővítő hatása) mértékének lassulása. Ez a lassulás statisztikailag ugyan jól megfogható, de a kielégítő magyarázatokkal azonban még adós a makroökonomiai szakma.

 

Tíz évvel a világgazdasági válság után

 

A közgazdaságtudomány szemszögéből tekintve mindenképp pozitív fejleményként, a korábban már feltárt tételek némi elismeréseként (Blanchard, Summers, 2017) is lehet értékelni azt az általános válságkezelési gyakorlatot, amelyik az úgynevezett diszkrecionális fiskális politikák erejét és létjogosultságát újra igazolni látta a válság sújtotta legfejlettebb országokban. A sikeres válságkezelési gyakorlatok lényege, hogy megerősíti az anticiklikus beavatkozások létjogosultságát, tehát azt, hogy összehúzódás, output-vesztés esetén az államnak költenie kell, lökést adva az elmaradó összkeresletnek. Ugyanakkor - és ez a szabály is szigorúan betartandó - nyugodt, jó időkben, amikor a gazdaság visszatért a normál növekedéshez, az állam számára pedig jövedelem(adó) termelési képességéhez, ekkor viszont meg kell kezdeni az állami költés visszafogását, a felgyűlt új adósságok leépítését. Az utóbbi a jóval nehezebb művelet, mert a relatív állami-jegybanki pénzbőség után a szavazókkal már nehezebb elfogadtatni a költségvetési megszorítást pusztán a válság fiskális kezelésének helyességére hivatkozva. E megállapításnak különösen erős tudományos megerősítését kínálják a makroökonómia rangos sztárszerzői is, így például Blinder (2013), Blanchard, és Summers, (2017), valamint Furman (2018).

A világgazdasági válság kezelésének maradandó, globális tanulságként lehet értékelni azt a mozzanatát, hogy a nemzetközi konjunktúra ciklusok összefonódása immáron feltehetőleg tartós jellemzőjévé vált az output-vesztést enyhítő/megelőző beavatkozásoknak. Nem lehet például elmenni azon tény mellett, hogy 2008-2011 között a kínai gazdaságban lezajlott jelentős állami költésihitelezési stimulus nagymértékben segítette(!) a nemzetközi konjunktúra és világkereskedelem szinten tartását. Ahogy a Nemzetközi Valutaalap szakértői kellő tárgyilagossággal megállapították (IMF, 2014), a kínai stimulus éppen időben érkezett, és csökkenteni tudta az output-vesztést. Maga az IMF egyébként a válság nehéz évei alatt (2008-2011) összesen 420 milliárd SDR-t, körülbelül 620 milliárd USD-t utalt ki a tagországoknak, amelyből mintegy harmadnyi rész kifejezetten tűzoltásra, azonnali válságenyhítésre került felhasználásra. Fontos, új fejlemény, hogy a bankszabályozás megerősítésével (szigorításával) sok helyen sikerült az ingataggá váló bankrendszert stabilizálni.

Összességében a legutóbbi világgazdasági válság nyomán is az a korábbi közpénzügyi tétel igazolódott be, hogy a kedvezőbb fiskális állapot (egyensúlyi helyzet) kedvezőbb válságlefolyást eredményezett, és kisebb összehúzódást, output-vesztést garantált. Az is nagy valószínűséggel szögezhető le, hogy a jövőben az állami pénzügyi mentőövek szabálykönyvei egészen más, szigorúbb feltételrendszert fognak tartalmazni a "bail out" vagyis pénzügyi mentőövek kiosztása során, és magánintézmények nem részesülhetnének azonnali segítségben.

Noha 2018-2019 telén, ebben a nemzetközi gazdasági együttműködést kikezdő helyzetben, veszélyeket látunk bőven, de most mégsem lehet nagy bizonyossággal megjelölni, hogy a következő világgazdasági megrázkódtatás mikor jön, sem azt megbecsülni, hogy a rengés mekkora lesz. A jövő nem belátható, a világgazdaságban különösen nem. Az elhárító-megelőző mechanizmusokat azonban készenlétben kell tartani, azokat akár azonnali beavatkozásra is fel kell készíteni.

...

Magas István az MTA doktora

...

A teljes tanulmány itt olvasható, a Pénzügyi Szemle legújabb száma itt érhető el.


Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra