Az öregkori függőségi ráta - vagyis a nyugdíjas korú népesség aránya a munkaképes korú népességhez viszonyítva - egy elöregedő társadalomban folyamatosan emelkedik. Ez egy természetes folyamat, ahogy egyre kevesebb gyermek születik, az idősek pedig egyre tovább élnek, úgy nő a nyugdíjasok aránya és úgy nehezedik egyre nagyobb nyomás a nyugdíjrendszerre.

Két kutató - Hervé Boulhol, Christian Geppert - kiszámolta, hogy az OECD-országok átlagában 2015 és 2050 között nem kevesebb, mint 8,4 évvel kellene emelni a nyugdíjkorhatárt, hogy a fenti arány, vagyis az öregkori függőségi ráta ne emelkedjen. A lenti ábrán a vizsgált ráta alakulása látható, folyamatos emelkedést, azaz az OECD-országok megállíthatatlannak tűnő elöregedését jelezve.

A kutatók a fent jelzett 8,4 évvel egy átlagot adtak meg, de mint oly sokszor, az átlag mögött igencsak nagy szórás figyelhető meg. Magyarországon például ennél valamivel kisebb korhatár-emelés is elegendő lenne - közel 8 év -, míg például a svéd, finn és dán rendszer egy 4-5 éves emeléssel is fenntarthatóvá válna - közel ennyivel emelkedik egyébiránt a várható élettartam is 2050-ig. Ezzel párhuzamosan a török, szlovén vagy mexikói nyugdíjasoktól további 10 évnyi, a dél-koreai idősektől pedig közel 16 évnyi plusz munkát kellene kérni az egyensúly eléréséhez.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy az egyensúly megtartása nem csak a nyugdíjkorhatár emelkedésével érhető el, hanem a nyugdíjjárulékok - vagy egyéb adók - emelésével, a nyugdíjak - átlagbérhez viszonyított - csökkenésével és a termelékenység növekedésével is. Hozzáteszik ugyanakkor, hogy a megemelt nyugdíjkorhatár mellett valós megoldást csakis az utóbbi, azaz a hatékonyabb munka és az ebből eredő gazdasági növekedés és megtermelt jövedelem jelenthet. Vélhetően az országok többsége ezt a kettőt, azaz a több és hatékonyabb munkát fogják favorizálni a 2050-ig terjedő időszakban.


Az eredeti elemzés itt érhető el.