Vitafórum

A nyugdíjreform alapkérdései (1): Kinek fizetjük valójában a járulékot?

2012. április 2. 08:01:01
Az ember azt hinné, már mindenkinek lerágott csont a nyugdíjreform szükségessége. Mégis, nemcsak a szélesebb közvéleményben, de szakemberek között is számos félreértés van a nyugdíjrendszerek működésével kapcsolatosan. A véleményformálás, befolyásolás nem titkolt szándékával néhány sarokpontban megkíséreljük összeszedni a társadalombiztosítási nyugdíjreformmal kapcsolatos gondolatainkat (1). Első kérdésünk: kinek fizetjük a nyugdíjjárulékot?
Botos József - Botos Katalin

Az első dolog, amit tisztáznunk kell: a jelen sorozatban a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerről beszélünk. Arról, amelynek mindenképpen eleme a szolidaritás, amelyben való részvételre az állam kötelez bennünket, és ennek fejében garanciát is ad (készfizető kezességet is vállal) a rendszer szerinti juttatások biztosítására. Minden olyan rendszer, amely e három elemnek akár csak egyikét is nélkülözi, nem társadalombiztosítás, hanem magánbiztosítás. Akkor is, ha ennek valamely formáját adott esetben az állam a maga részéről támogatja. Logikus, hogy magánbiztosításra kötelezni nem lehet, hiszen az mindenkinek magánügye. Csak ösztönözni lehet rá. Mielőtt a cikk alapkérdését tovább feszegetnénk, érdemes rögzíteni, hogy feltehetően erre továbbra is szükség is lesz Magyarországon.

Fókuszban az öregségi nyugdíj

Minden társadalombiztosítás úgy kezdődött, hogy a munkavállalók és munkáltatók elkezdtek járulékfizetést gyűjteni a majdan bekövetkező biztosítási eseményre. Ez lehetett véletlenszerű, mint a baleset, gyermekszülés, munkanélküliség, de törvényszerűen bekövetkező is, mint az idősödés. Az első három idézett tétel felosztó-kirovó, biztosítás-matematikailag kiszámolható járulék be-, és járadék kifizetések rendszerét jelenti, meghatározott időszakban. A nyugdíjbiztosításnál - a kezdetekkor - a járulékok felhalmozása folyik, amíg be nem lépnek a járadékra már jogot formáló nyugdíjjogosultak.

A továbbiakban csak ez utóbbival, a nyugdíjbiztosítással foglalkozunk, ezen belül is csak az öregségi nyugdíjjal.

Való igaz, hogy a felhalmozás szakaszában tőke keletkezik, amelynek befektetéséről az adott intézménynek gondoskodnia kell. Az is igaz, hogy ez nagyon hasonlatos a magán-életbiztosításokhoz, ahol a rendszeres befizetések forgatása biztosíthatja azt a hozamot, amely megőrzi a befizetések értékét, és a biztosító számára is kellő jövedelmezőséget nyújt. Éppen ezeknek a lehetőségeknek a figyelembe vételével állapítják meg az üzleti biztosítók a járulékfizetés - üzleti életben: díjtétel - nagyságát. Természetesen, az üzleti biztosítóknak nagyobb szabadságuk van a befektetési politika alakításában, míg a társadalombiztosítási alapok mindenkor a nagyobb biztonságra helyezik a hangsúlyt. Gyakorlatilag csak kockázatmentesnek tekintett eszközökbe engedik a befektetést.

A jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben nincs értelme a befektetések profitmotivációjáról beszélni, hiszen a mai rendszerben - még ha eredetileg tőkefedezetiként indult is - már gyakorlatilag nincs is megtakarítás. Annyi járulékot szednek be, amennyi nyugdíj kifizetésére vállalkoztak. A működtető intézmény költségeit vonják csupán le a befizetett járulékokból. (Ez mindenképpen előnyösebb a tőkefedezeti alapon szervezett üzleti biztosításokhoz képest, ahol a működési költségek mellett még a profit is levonásra kerül a befizetésekből. Más szóval, annyi befizetést kell teljesíteni, hogy az adott intézmény az ígért szolgáltatásokat nyújtani tudja, költségeit fedezze, és profitja is maradjon, hiszen ez esetben üzleti vállalkozásról beszélünk.)

Előbb-utóbb minden rendszer felosztó-kirovóvá válik


Visszatérve a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerre, azt követően, hogy megjelennek a járadékosok, a tőkefedezetiként indult nyugdíjalap felhalmozása is alapvetően annak a függvénye lesz, hogy demográfiai szempontból többen vannak-e a befizetők, mint a kifizetésre jogosultak, vagyis több-e a járulékbefizetés, mint a kifizetett nyugdíjak összege. Ezek a nyugdíjrendszerek- ezt látni kell - mindig egy meghatározott szolgáltatási szint biztosításából indulnak ki.

Minden demográfiailag éretté váló rendszer előbb-utóbb felosztó-kirovóvá válik. (Demográfiailag érett rendszer az, amelyben kevesebb, vagy ugyanannyi a belépő befizető, mint a nyugdíjkifizetésre jogosult.) Miért mondjuk, hogy minden rendszer felosztó-kirovó lesz? Azért, mert nyilván amennyi járulékfizetés beáramlik, azt felhasználják a kifizetések teljesítésére. Természetesen, ha nem elegendő a befizetés, akkor vagyonfelélésre is sor kerül - de csak addig, amíg van. A felhalmozott vagyon azonban idővel elkopik, ha erőteljes a társadalom elöregedése. Ekkor a finanszírozást csak a járulék emelésével lehet elérni. (Vagy a törvényben szabályozott kifizetések csökkentésével)

Ráadásul Európában kétszer is megesett, hogy a háború elvitte az addigi megtakarításokat: a hadikötvényekbe fektetett pénz elértéktelenedett, az ingatlan megsemmisült. A szocializmus rendszerében pedig az állam egyszerűen elköltötte folyó kiadásaira az akkor még relatíve fiatal társadalomban tömegesen munkába álló munkavállalók után fizetett járulékokat. Vagyis, a XX század második felében gyakorlatilag nem lehetett az európai kontinensen - és nálunk sem - másra számítani, mint az egymást követő generációk járulék-fizetésére. Ezért az európai országok többségében olyan rendszerek jöttek létre, amelyek a folyó járulék-befizetésekből (esetleg adókból) biztosították az időskori ellátást.

Magunknak fizetjük a járulékot, vagy a jelen kor nyugdíjasainak?


Ebből következik címadó kérdésünkre a válasz: a járulékot nem magunknak fizetjük. A járulékot a jelenleg időskorúak nyugdíjának fedezésére fizetjük.

Bizony, ez egy pántlikázott adó, amelynek konkrét rendeltetése van: az időskorúak nyugdíjának finanszírozása. A TB egy különleges alap, amelybe történő befizetések csakis az adott célt szolgálhatják, amit törvény fogalmazott meg. Ebből következik, hogy nem is lehet ebből a járuléknagyságból elvonni, más célra, például, egy majdani tőkefedezeti magánnyugdíj céljára. Ebben az esetben ugyanis a költségvetésnek most mindenképpen ki kell egészítenie a hiányt, hiszen a járadékosok felé az államnak kötelezettségvállalása van. (Elvileg, ha képes az állam az átállás költségeinek kigazdálkodására az adóból, és tudja pótolni a kieső részt, úgy létrehozható lenne ugyan egy kötelező tőkefedezeti elem: de ha nem, akkor bizony közadósságból csinálunk magánvagyont, amit semmi nem indokol.)

A járulékelvonás a szolidaritási elvét sérti, mert a magánnyugdíj-pillérbe áttett összeg valóban csak az egyéné lenne, azaz, lett volna. Ez azonban nem társadalombiztosítás, hanem - induló definíciónk szerint - magánbiztosítás! Ilyen mértékben támogatni közpénzből a magánmegtakarítást, meghaladja egy-egy ország, jelen esetben hazánk teherbíró-képességét. Ezért kellet megszűntetni a magyarországi „magánnyugdíj-pénztári" pillért. Az államadósságot később adókból kell majd törleszteni, s a kamatszolgálatát már most is adókból kell fizetni. Az adók zömét pedig ugyanazok fizetik, mint akik a járulékok munkavállalót terhelő részét. Nem, nem mondok igazat: ezt nem is csak a munkavállalók fizetik, hanem a fogyasztási adók révén még maguk a nyugdíjasok is! Még rájuk is terhelnénk tehát a jövőbeni magánvagyon képzésének költségét...

A járulékokat ilymódon gyakorlatilag a szüleink nyugdíjára fizetjük. Szép allegória erre egy indiai történet. Egy ember a péktől három kenyeret vitt el rendszeresen. Miért vesz mindig három kenyeret? - kérdi egyszer a pék. „Óh, hát egyet kölcsön adok, eggyel a kölcsönöm törlesztem, s egy a magunké, a feleségemmel." Mi értelme van kölcsönt adni is, meg törleszteni is? Nem lehetne ezt egymással összevezetni, s egy kenyér is elég lenne? Nem lehet, mondta az indiai ember. „Eggyel a szüleimnek törlesztem az adósságomat, egyet a gyerekeimnek adok kölcsönbe, s a maradék egy csupán, amit mi elfogyasztunk a feleségemmel."

A három kenyér példája a válasz arra, kinek is fizetjük a járulékokat. De még többről is szól: arról, hogy mi magunk neveljük fel azokat, akik majd számunkra fogják fizetni a járulékot. Éppen ez az, amivel a következő cikkben foglalkozni fogunk.

---

Botos József egyetemi docens, a Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság korábbi főigazgatója, Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottsági tagja.


Jegyzetek

(1) A fenti gondolatok jó része olvasható a Pénzügyi Szemle 2011/2 számában megjelent „A kötelező nyugdíjrendszer reformjának egy lehetséges megoldása: pontrendszer és demográfia" című írásunkban, és több más helyen is. Néhány alapkérdés újbóli megfogalmazását ezzel együtt szükségesnek tartjuk, elnézést kérve azoktól a szakemberektől - külön kiemelve a korábbi Nyugdíj-kerekasztal résztvevőit -, akiknek a munkáját olvastuk, ismerjük és tiszteljük, és akik szintén ismerik ezeket a megállapításokat. Számukra nyilván kevés újat mondunk, de egy-két gondolatot megpróbálunk azért. hozzátenni az eddigi eredményekhez.

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra

  • 6

    Hogy Magyarországon mennyire nem történt meg a rendszerváltás, a kirovó-kiosztó rendszer bizonyítja.
    A koraszülött jóléti állam a rendszerváltáskor  "szociális piacgazdaság" -képpen határozta meg magát, ami számomra annyit jelent, hogy minden maradt a régiben, csak onnantól szabad vállalkozni.
    A kádári  stílusú, mindenről tudni akaró és mindent szabályozni kívánó állami bürokrácia és az általános közfelfogás  tovább él.

    A magánynyugdíjpénztári rendszer mint a kapitalista szisztéma lépett be az életünkbe, s bár természetesen jó magyarosra sikeredett, mégis üdvözölni lehetett, mert az öngondoskodás felé terelte a lakosság figyelmét, megmutatva számukra hogy a befizetései nem vesznek el.
    Az államnak valóban deficitet okozott a manyup-rendszer befizetés, azonban csak a szerencsétlen rendszer matt, megtehette volna hogy állami takarékrendszert hoz létre, amelyben a honpolgárok gyűjthetik a befizetéseiket.
    Ennek a rendszernek az a hátránya, hogy mint a mellékelt ábra mutatja, a feneketlen gyomrú állam a nyugdíjak megmentése ürügyén egyszerűen saját céljaira használta fel a nyugdíjra félretett pénzt.

     

  • 5

    Számomra az elemzés azért féloldalas, mert eleve a volt kádár-rendszerben működö kiosztó-kirovó rendszerben gondolkodik tovább, annak ellenére hogy a rendszer a generációváltással, és népességfogyással egyre rosszabbul működik.
    A kádári szocialista rendszer elve a szociál-izmus rendszere, amely a szociális támogatásra helyezte a hangsúlyt, születéstől halálig kézen fogva az állampolgárt mindent ingyen, vagy csekély térítésért nyújtva számára.

    Azonban nincs ingyen leves, ezt mindenki idejekorán megtanulhatta a kapitalizmusban. A szocializmusban az állam a lakosságnak mindössze némi költőpénzt adott, a termelt jövedelmet oda sem adta a lakosságnak, ebből tartotta fenn (támogatta) az ingyen bölcsődét, óvodát, iskolát, tömegközlekedést, az olcsó rezsijű lakást, és fogyasztási javakat.
    Emellett a jövedelemből társadalombiztosítási járulékot szedett, ami a teljes foglalkoztatottság esetén elegendő volt az egészségügy működtetésére.

    A kapitalizmusban a rendszer egy csapásra megváltozott: myásfélmillió munkanélküli keletkezett, akik nem fizetnek társadlombiztosítást, de nyugdíjra szükségük van, és a kormányok átgondolatlan intézkedései során, a többszöri minimálbér-emelés következtében a társadalom egyre nagyobb számban dezertűlt a kirovó-kiosztó rendszertől és be nnem jeentett munkahelyen dolgozik, és aki teheti, minimálbér után fizeti az adókat-járulékokat.
    Ez magában rejti a nagy állami elosztórendszerek permanens deficitjét, amit az állam az állami vagyon eladásával, és hitelfelvétellel próbál pótolgatni.

    A rendszer azonnali refromokért kiált Azonban ezek a mai napig sem történetek meg.

    Az elemzés taglalja ugyan az önkéntes nyugdíjtakarékosság intézményét, azonban csak mint kiegészítő megoldást tudja elképzelni az állami mellett.

    A tőkefedezeti rendszer ellen több megjegyzést tetsz:
    A befektetést kezelni kell, a pénzintézet hasznot realizál a befektetett összegből.
    Ennek ellenére az önkéntes nyugdíjtakarékossági rendsert az állam ösztönzi, sőt, kedveménnyekkel támogatja.

    A tőkefedezeti rendszernél valóban levon profitot a befizetett összegből, viszont a hosszú távú befektetések esetén előre kalkulálható a befizetés és a nyugdíj idejére keletkező összeg.
    Az USA-ban ahol kizárólag öngondoskodó rendszer működik, a nyugdíjasok megtehetik hogy lakóbuszba szálljanak és a nyugdíjas életüket utazgatással, nyaralással töltsék.
    A kirovó-kiosztó rendszerek a szegénységet konzerválják.

  • 4

    (folytatás)

    (4) „A járulékokat … gyakorlatilag a szüleink nyugdíjára fizetjük.

    Ez tévedés. A (nyugdíj)járulékot saját majdani nyugdíjunkra fizetjük, de csak azért az államnak, mert történetileg így alakult (az okokról Botosék ejtenék néhány szót) és – mint a (3) pontban jeleztem – ezen makrogazdasági okból nem célszerű változtatni. (A második pillér létrehozása makrogazdasági szempontból célszerűtlen volt, mert – ceteris patibus – feleslegesen növelte az ország pénzügyi sebezhetőségét.) Azért
    fizetjük a járulékot az államnak, illetve azt az állam azért fogadja el, mert a eleget kíván tenni múltból eredő nyugdíjfizetési kötelezettségének, s makrogazdasági szempontból úgy a legcélszerűbb, ha ennek ezt nem általános adóbevételeiből teszi. Vagyis nincs olyan, hogy „generációk közötti szolidaritás” – ez a hangzatos
    terminus technicus csak arra jó, hogy megzavarja közgazdasági tisztánlátásunkat. Csak „öngondoskodás” van: aki (nyugdíj)járulékot fizet, az majdani nyugdíjáról (ön)gondoskodik. És, nem mellékesen, az államnak van egy jelentős implicit nyugdíj-államadóssága, ami jelenértéke a már nyugdíjasoknak halálukig kifizetendő nyugdíjaknak és a még nem nyugdíjasok addigi járulékfizetéséért cserébe járó (rész)nyugdíjnak.

    (folyt. köv.)

  • 3

    (folytatás)

     

    (3) A társadalombiztosítás „egy különleges alap”, melynek (járulék)befizetéseiből kizárólag törvényben meghatározott célnak megfelelő kifizetések teljesíthetők, amiből következik, hogy a járulékból „majdani tőkefedezeti magánnyugdíj céljára” elvonni nem lehet, mert ekkor a költségvetésnek kell pótolnia a hiányt. E határozott megfogalmazás ellenére ez azonban mégsem abszolút igazság, mert alóla van kibúvó, bár az csak elvi lehetőség: „ha képes az állam az átállás költségeinek kigazdálkodására adókból, és tudja pótolni a kieső részt, úgy létrehozható lenne ugyan egy kötelező tőkefedezeti elem”; de ha nem képes, „akkor bizony közadósságból csinálunk magánvagyont”; Ilyen mértékben támogatni közpénzből magánmegtakarítást, meghaladja … hazánk teherbíró képességét” – ezért kellett megszüntetni a második pillért. Mindemellett a járulékelvonás sérti a szolidalítás elvét, mert a magánnyugdíj-pillérbe áttett összeg „csak az egyéné lenne”, ami miatt nem társadalombiztosításról, hanem magánbiztosításról van szó.  

     

    A probléma megértésének közvetlen közelébe jutottunk. A kérdés az, hogy makrogazdasági és nyugdíjszakmai szempontból mi történt a második pillér létrehozásával? Makrogazdasági szempontból az állam implicit (nyugdíj-)államadósságának explicitté tétele és méretének pontos meghatározása, míg nyugdíjszakmai szempontból a járadékkal (szolgáltatással) meghatározott (Defined Benefit, DB) nyugdíjrendszer járulékkal (befizetéssel) meghatározottá (Defined Contribution, DC) alakítása. (Botosék gondolkodásából sajnálatos módon hiányzik mind az implicit vs. explicit, mind a járadékkal vs. járulékkal meghatározott különbségtétel, pedig ezek nélkül a probléma nem megérthető.) A második pillér létrehozása nyugdíjszakmai szempontból helyes döntés volt (abban politikai konszenzus van, hogy olyan nyugdíjrendszer hozandó létre, mely a nyugdíj megállapítása során az életpálya egészében fizetett járulékra tekintettel van), makrogazdasági szempontból azonban teljesen ésszerűtlen az állam szempontjából lényegesen „kellemesebb” implicit – saját polgárai felé fennálló, hosszú távú, másodlagos piac nélküli, életjáradék formájában törlesztendő – adósságát explicitre felváltani pusztán azért, hogy azt ezen a módon „méretezze”. Tehát a második pillér felszámolása szakszerűen csak azzal indokolható, hogy csökkentjük az állam/ország pénzügyi sebezhetőségét azzal, hogy az implicit javára csökkentjük az explicit államadósságot – de az össz-államadósság szintje nem változik. Ennek a megoldásnak haszonélvezője lehetett volna az állam és polgára, vesztese a második pillért működtetői. A kormány azonban olyan megoldást választott, melyben polgára is a vesztesek oldalán találta magát. Az állam azonban ezáltal még inkább nyertessé vált, mert csökkenti majdani kiadásait.

     

    Fontos továbbá megjegyeznek, hogy olyan, mint „átállási költség” – nincs, a szolidaritás terminus technicus fentiek szerinti használata pedig inadekvát.

     

    (folyt. köv.)

  • 2

    A Botos-házaspár, mint mondják, a véleményformálás, a befolyásolás nem titkolt szándékával ragadtak klaviatúrát, miután úgy ítélték meg, hogy nem csupán a szélesebb közvélemény, de a szakemberek között is számosan számos vonatkozásban félreértik a nyugdíjrendszerek működését. Kétségtelen, van mit tisztázni. Ezért ragadok magam is klaviatúrát, bár a szerzőknél szerényebb ambíciókkal: senki véleményét nem kívánom formálni és senkit nem kívánok befolyásolni, viszont szeretném elérni, hogy a politikusok és a döntés-előkészítők „a nem tudják, de teszik” (Marx) helyzetből a „ha már teszik, legalább tudják, hogy mit” helyzetébe kerüljenek. Úgy gondolom, ez sem volna kevés.

     

    Előrebocsátom, hogy a szerzők szinte egyetlen állításával sem értek egyet, beleértve javaslatukat. Az alábbiakban azokat pontokba szedem és szembeállítom saját állításaimmal.

     

    (1) A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerről akkor beszélhetünk, ha a nyugdíjrendszer az alábbi három elemmel egyidejűleg bír: (a) szolidaritás, (b) kötelező részvétel, e kettő fejében a nyugdíjak kifizetésére (c) állami garancia. Ha a három közül egy is hiányzik, magánbiztosításról van szó, még akkor is, ha azt az állam valamilyen módon támogatja/ösztönzi. Magánbiztosításra kötelezni nem lehet, az magánügy. 

     

    Olyan, hogy magánbiztosítás nincs – csak biztosítás(i tevékenység) van. Ez független attól, hogy a biztosítás szervezője – a biztosítóintézet – vajon magán, avagy közösségi (egyesület, szövetkezet) tulajdonú e, vagy netán az állam(háztartás)ba van belerejtve. Az állam kötelezhet és számos esetben kötelez is biztosítás(i szerződés) kötésére, melyet a kötelezett magántulajdonú biztosítóval (is) (meg)köt(het) – például a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás, a Casco.

     

    A biztosító garantálja, hogy a biztosítási esemény bekövetkeztekor a biztosítási szolgáltatás teljesítve legyen. Ha a biztosító magán vagy közösségi tulajdonban van, a garanciát a biztosítási szerződés jelenti, ha az állam(háztartás)ba van belerejtve, akkor a hatályos jogszabály. Megjegyzem, hogy utóbbit az állam/törvényhozás bármikor és bármely irányban megváltoztathatja (aminek csak a szerzett jog védelmében fellépő Alkotmánybíróság lehet a gátja), míg biztosító egyoldalúan csak a biztosított előnyére változtathat a biztosítási szerződés tartalmán.

     

    Kérdés, hogy mi a különbség a biztosítás és a társadalombiztosítás között? Kommunikációs szinten a „társadalom” előtag a biztosítás kiterjedtségére, a társadalom (szinte) egészét átfogó jellegére utal (egy időben – az 1930-1940-es években – a „nép” volt a versenytársa: az állam az állampolgárok egészére vagy majd’ egészére terjessze ki a biztosítást, alakítsa népbiztosítássá.) Biztosításszakmai szinten a biztosítás nem tartalmaz szándékolt újraelosztást, míg a társadalombiztosítás igen. Az újraelosztás előre látható vesztesei nem lépnének be egy társadalombiztosítási rendszerbe; a kötelező tagság (ami nem azonos a tagságra kötelezéssel) arra szolgál, hogy az újraelosztás veszteseit veszteségeik elviselésére kényszerítsék, ha már azt akarjuk, hogy legyenek nyertesek. (A történések ennél árnyaltabban is megfogalmazhatók, de ettől most tekintsünk el.)

     

     

    (2) „Demográfiailag érett rendszer az, amelyben kevesebb, vagy ugyanannyi a belépő befizető, mint a nyugdíjkifizetésre jogosult.”

     

    Magam még sohasem hallottam azt nyugdíjrendszerről, hogy „demográfiailag érett”, s ezt nem is hiányolom. Létező és hasznos terminus technicus viszont az „érett”; eszerint a nyugdíjrendszer akkor válik éretté, ha a nyugdíjkorhatárt elértek pályakezdésüktől fogva a rendszer járulékfizetésre kötelezett tagjai voltak. Létezik egy ennél erősebb meghatározás is: az összes nyugdíjas pályakezdésétől rendszertag-járulékfizető volt.

     

    (folyt. köv.)