Vitafórum

A nyugdíjreform alapkérdései (1): Kinek fizetjük valójában a járulékot?

2012. április 2. 08:01:01
Az ember azt hinné, már mindenkinek lerágott csont a nyugdíjreform szükségessége. Mégis, nemcsak a szélesebb közvéleményben, de szakemberek között is számos félreértés van a nyugdíjrendszerek működésével kapcsolatosan. A véleményformálás, befolyásolás nem titkolt szándékával néhány sarokpontban megkíséreljük összeszedni a társadalombiztosítási nyugdíjreformmal kapcsolatos gondolatainkat (1). Első kérdésünk: kinek fizetjük a nyugdíjjárulékot?
Botos József - Botos Katalin

Az első dolog, amit tisztáznunk kell: a jelen sorozatban a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerről beszélünk. Arról, amelynek mindenképpen eleme a szolidaritás, amelyben való részvételre az állam kötelez bennünket, és ennek fejében garanciát is ad (készfizető kezességet is vállal) a rendszer szerinti juttatások biztosítására. Minden olyan rendszer, amely e három elemnek akár csak egyikét is nélkülözi, nem társadalombiztosítás, hanem magánbiztosítás. Akkor is, ha ennek valamely formáját adott esetben az állam a maga részéről támogatja. Logikus, hogy magánbiztosításra kötelezni nem lehet, hiszen az mindenkinek magánügye. Csak ösztönözni lehet rá. Mielőtt a cikk alapkérdését tovább feszegetnénk, érdemes rögzíteni, hogy feltehetően erre továbbra is szükség is lesz Magyarországon.

Fókuszban az öregségi nyugdíj

Minden társadalombiztosítás úgy kezdődött, hogy a munkavállalók és munkáltatók elkezdtek járulékfizetést gyűjteni a majdan bekövetkező biztosítási eseményre. Ez lehetett véletlenszerű, mint a baleset, gyermekszülés, munkanélküliség, de törvényszerűen bekövetkező is, mint az idősödés. Az első három idézett tétel felosztó-kirovó, biztosítás-matematikailag kiszámolható járulék be-, és járadék kifizetések rendszerét jelenti, meghatározott időszakban. A nyugdíjbiztosításnál - a kezdetekkor - a járulékok felhalmozása folyik, amíg be nem lépnek a járadékra már jogot formáló nyugdíjjogosultak.

A továbbiakban csak ez utóbbival, a nyugdíjbiztosítással foglalkozunk, ezen belül is csak az öregségi nyugdíjjal.

Való igaz, hogy a felhalmozás szakaszában tőke keletkezik, amelynek befektetéséről az adott intézménynek gondoskodnia kell. Az is igaz, hogy ez nagyon hasonlatos a magán-életbiztosításokhoz, ahol a rendszeres befizetések forgatása biztosíthatja azt a hozamot, amely megőrzi a befizetések értékét, és a biztosító számára is kellő jövedelmezőséget nyújt. Éppen ezeknek a lehetőségeknek a figyelembe vételével állapítják meg az üzleti biztosítók a járulékfizetés - üzleti életben: díjtétel - nagyságát. Természetesen, az üzleti biztosítóknak nagyobb szabadságuk van a befektetési politika alakításában, míg a társadalombiztosítási alapok mindenkor a nagyobb biztonságra helyezik a hangsúlyt. Gyakorlatilag csak kockázatmentesnek tekintett eszközökbe engedik a befektetést.

A jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben nincs értelme a befektetések profitmotivációjáról beszélni, hiszen a mai rendszerben - még ha eredetileg tőkefedezetiként indult is - már gyakorlatilag nincs is megtakarítás. Annyi járulékot szednek be, amennyi nyugdíj kifizetésére vállalkoztak. A működtető intézmény költségeit vonják csupán le a befizetett járulékokból. (Ez mindenképpen előnyösebb a tőkefedezeti alapon szervezett üzleti biztosításokhoz képest, ahol a működési költségek mellett még a profit is levonásra kerül a befizetésekből. Más szóval, annyi befizetést kell teljesíteni, hogy az adott intézmény az ígért szolgáltatásokat nyújtani tudja, költségeit fedezze, és profitja is maradjon, hiszen ez esetben üzleti vállalkozásról beszélünk.)

Előbb-utóbb minden rendszer felosztó-kirovóvá válik


Visszatérve a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerre, azt követően, hogy megjelennek a járadékosok, a tőkefedezetiként indult nyugdíjalap felhalmozása is alapvetően annak a függvénye lesz, hogy demográfiai szempontból többen vannak-e a befizetők, mint a kifizetésre jogosultak, vagyis több-e a járulékbefizetés, mint a kifizetett nyugdíjak összege. Ezek a nyugdíjrendszerek- ezt látni kell - mindig egy meghatározott szolgáltatási szint biztosításából indulnak ki.

Minden demográfiailag éretté váló rendszer előbb-utóbb felosztó-kirovóvá válik. (Demográfiailag érett rendszer az, amelyben kevesebb, vagy ugyanannyi a belépő befizető, mint a nyugdíjkifizetésre jogosult.) Miért mondjuk, hogy minden rendszer felosztó-kirovó lesz? Azért, mert nyilván amennyi járulékfizetés beáramlik, azt felhasználják a kifizetések teljesítésére. Természetesen, ha nem elegendő a befizetés, akkor vagyonfelélésre is sor kerül - de csak addig, amíg van. A felhalmozott vagyon azonban idővel elkopik, ha erőteljes a társadalom elöregedése. Ekkor a finanszírozást csak a járulék emelésével lehet elérni. (Vagy a törvényben szabályozott kifizetések csökkentésével)

Ráadásul Európában kétszer is megesett, hogy a háború elvitte az addigi megtakarításokat: a hadikötvényekbe fektetett pénz elértéktelenedett, az ingatlan megsemmisült. A szocializmus rendszerében pedig az állam egyszerűen elköltötte folyó kiadásaira az akkor még relatíve fiatal társadalomban tömegesen munkába álló munkavállalók után fizetett járulékokat. Vagyis, a XX század második felében gyakorlatilag nem lehetett az európai kontinensen - és nálunk sem - másra számítani, mint az egymást követő generációk járulék-fizetésére. Ezért az európai országok többségében olyan rendszerek jöttek létre, amelyek a folyó járulék-befizetésekből (esetleg adókból) biztosították az időskori ellátást.

Magunknak fizetjük a járulékot, vagy a jelen kor nyugdíjasainak?


Ebből következik címadó kérdésünkre a válasz: a járulékot nem magunknak fizetjük. A járulékot a jelenleg időskorúak nyugdíjának fedezésére fizetjük.

Bizony, ez egy pántlikázott adó, amelynek konkrét rendeltetése van: az időskorúak nyugdíjának finanszírozása. A TB egy különleges alap, amelybe történő befizetések csakis az adott célt szolgálhatják, amit törvény fogalmazott meg. Ebből következik, hogy nem is lehet ebből a járuléknagyságból elvonni, más célra, például, egy majdani tőkefedezeti magánnyugdíj céljára. Ebben az esetben ugyanis a költségvetésnek most mindenképpen ki kell egészítenie a hiányt, hiszen a járadékosok felé az államnak kötelezettségvállalása van. (Elvileg, ha képes az állam az átállás költségeinek kigazdálkodására az adóból, és tudja pótolni a kieső részt, úgy létrehozható lenne ugyan egy kötelező tőkefedezeti elem: de ha nem, akkor bizony közadósságból csinálunk magánvagyont, amit semmi nem indokol.)

A járulékelvonás a szolidaritási elvét sérti, mert a magánnyugdíj-pillérbe áttett összeg valóban csak az egyéné lenne, azaz, lett volna. Ez azonban nem társadalombiztosítás, hanem - induló definíciónk szerint - magánbiztosítás! Ilyen mértékben támogatni közpénzből a magánmegtakarítást, meghaladja egy-egy ország, jelen esetben hazánk teherbíró-képességét. Ezért kellet megszűntetni a magyarországi „magánnyugdíj-pénztári" pillért. Az államadósságot később adókból kell majd törleszteni, s a kamatszolgálatát már most is adókból kell fizetni. Az adók zömét pedig ugyanazok fizetik, mint akik a járulékok munkavállalót terhelő részét. Nem, nem mondok igazat: ezt nem is csak a munkavállalók fizetik, hanem a fogyasztási adók révén még maguk a nyugdíjasok is! Még rájuk is terhelnénk tehát a jövőbeni magánvagyon képzésének költségét...

A járulékokat ilymódon gyakorlatilag a szüleink nyugdíjára fizetjük. Szép allegória erre egy indiai történet. Egy ember a péktől három kenyeret vitt el rendszeresen. Miért vesz mindig három kenyeret? - kérdi egyszer a pék. „Óh, hát egyet kölcsön adok, eggyel a kölcsönöm törlesztem, s egy a magunké, a feleségemmel." Mi értelme van kölcsönt adni is, meg törleszteni is? Nem lehetne ezt egymással összevezetni, s egy kenyér is elég lenne? Nem lehet, mondta az indiai ember. „Eggyel a szüleimnek törlesztem az adósságomat, egyet a gyerekeimnek adok kölcsönbe, s a maradék egy csupán, amit mi elfogyasztunk a feleségemmel."

A három kenyér példája a válasz arra, kinek is fizetjük a járulékokat. De még többről is szól: arról, hogy mi magunk neveljük fel azokat, akik majd számunkra fogják fizetni a járulékot. Éppen ez az, amivel a következő cikkben foglalkozni fogunk.

---

Botos József egyetemi docens, a Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság korábbi főigazgatója, Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottsági tagja.


Jegyzetek

(1) A fenti gondolatok jó része olvasható a Pénzügyi Szemle 2011/2 számában megjelent „A kötelező nyugdíjrendszer reformjának egy lehetséges megoldása: pontrendszer és demográfia" című írásunkban, és több más helyen is. Néhány alapkérdés újbóli megfogalmazását ezzel együtt szükségesnek tartjuk, elnézést kérve azoktól a szakemberektől - külön kiemelve a korábbi Nyugdíj-kerekasztal résztvevőit -, akiknek a munkáját olvastuk, ismerjük és tiszteljük, és akik szintén ismerik ezeket a megállapításokat. Számukra nyilván kevés újat mondunk, de egy-két gondolatot megpróbálunk azért. hozzátenni az eddigi eredményekhez.

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra

  • 1

    A cikk szerintem nagyon fontos kérdéssel foglalkozik, a nyugdíjügyben ugyanis alapvető kérdések tisztázása nélkül nem lehet előrejutni. A szerzők itt azt a pénzforgalomban kétségtelenül igaz elvet teszik alapelvvé, miszerint az aktívak befizetései fedezik a passzívak nyugdíját. Mindez azonban több a tényleges helyzet elismerésénél, mondhatni radikálisan új szemlélet.

    A pénzforgalmi igazság alapelvvé tétele azt jelenti, hogy senki nem magának szerzi meg a nyugdíjjogosultságot, a befizetései csakis a szülei (generációjának) nyugdíját fedezi. Vagyis nem hogy közelíteni kell a tőkefedezeti elvhez, hanem épp ellenkezőleg, teljesen szakítani kell azzal. A nyugdíjat nem azért kapjuk, mert mi befizettük a járulékokat, hanem azért, mert felneveltük a jövő adófizetőit.

    Mi lehet az oka annak, hogy ezt ritkán mondjék ki ennyire egyértelműen, miközben valójában a rendszer így működik. Több oka is lehet ennek. Az egyik, hogy az iletékesek ezt nem merik kimondani. A másik az, hogy egy dolog a pénzforgalom, és egy másik dolog a jogosultság megszerzése. A felosztó-kirovó rendszer nyugdíjrendszeri alapelvvé tétele ugyanis azt jelenti, hogy az állam elismeri: elvesztette a nagyszüleink (dédszüleink) befizetéseit, és nem is szándékozik ezt jóvátenni. Nem csak anyagilag nem (ezt feltehetően nem is tudná), hanem elvi szinten sem. Márpedig ez nem feltétlenül lenne méltányos, annak ellenére sem, hogy a nyugdíjrendszer működésének valóságát jól visszaadná.

    Egy szó mint száz: a járulékokat valóban a szüleinknek fizetjük, de ha a rendszer működőképességének fenntartásához az kell, hogy ez ne csak pénzforgalmi szinten legyen igaz, hanem a nyugdíjrendszer alapelvévé váljon, akkor érdemes felkészülni azokra a kritikákra, hogy ez nem jogos és nem méltányos. És valamennyire igazuk is lenne.