2012. április 02. 8:01

A nyugdíjreform alapkérdései (1): Kinek fizetjük valójában a járulékot?

Az ember azt hinné, már mindenkinek lerágott csont a nyugdíjreform szükségessége. Mégis, nemcsak a szélesebb közvéleményben, de szakemberek között is számos félreértés van a nyugdíjrendszerek működésével kapcsolatosan. A véleményformálás, befolyásolás nem titkolt szándékával néhány sarokpontban megkíséreljük összeszedni a társadalombiztosítási nyugdíjreformmal kapcsolatos gondolatainkat (1). Első kérdésünk: kinek fizetjük a nyugdíjjárulékot?
Botos József - Botos Katalin

Az első dolog, amit tisztáznunk kell: a jelen sorozatban a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerről beszélünk. Arról, amelynek mindenképpen eleme a szolidaritás, amelyben való részvételre az állam kötelez bennünket, és ennek fejében garanciát is ad (készfizető kezességet is vállal) a rendszer szerinti juttatások biztosítására. Minden olyan rendszer, amely e három elemnek akár csak egyikét is nélkülözi, nem társadalombiztosítás, hanem magánbiztosítás. Akkor is, ha ennek valamely formáját adott esetben az állam a maga részéről támogatja. Logikus, hogy magánbiztosításra kötelezni nem lehet, hiszen az mindenkinek magánügye. Csak ösztönözni lehet rá. Mielőtt a cikk alapkérdését tovább feszegetnénk, érdemes rögzíteni, hogy feltehetően erre továbbra is szükség is lesz Magyarországon.

Fókuszban az öregségi nyugdíj

Minden társadalombiztosítás úgy kezdődött, hogy a munkavállalók és munkáltatók elkezdtek járulékfizetést gyűjteni a majdan bekövetkező biztosítási eseményre. Ez lehetett véletlenszerű, mint a baleset, gyermekszülés, munkanélküliség, de törvényszerűen bekövetkező is, mint az idősödés. Az első három idézett tétel felosztó-kirovó, biztosítás-matematikailag kiszámolható járulék be-, és járadék kifizetések rendszerét jelenti, meghatározott időszakban. A nyugdíjbiztosításnál - a kezdetekkor - a járulékok felhalmozása folyik, amíg be nem lépnek a járadékra már jogot formáló nyugdíjjogosultak.

A továbbiakban csak ez utóbbival, a nyugdíjbiztosítással foglalkozunk, ezen belül is csak az öregségi nyugdíjjal.

Való igaz, hogy a felhalmozás szakaszában tőke keletkezik, amelynek befektetéséről az adott intézménynek gondoskodnia kell. Az is igaz, hogy ez nagyon hasonlatos a magán-életbiztosításokhoz, ahol a rendszeres befizetések forgatása biztosíthatja azt a hozamot, amely megőrzi a befizetések értékét, és a biztosító számára is kellő jövedelmezőséget nyújt. Éppen ezeknek a lehetőségeknek a figyelembe vételével állapítják meg az üzleti biztosítók a járulékfizetés - üzleti életben: díjtétel - nagyságát. Természetesen, az üzleti biztosítóknak nagyobb szabadságuk van a befektetési politika alakításában, míg a társadalombiztosítási alapok mindenkor a nagyobb biztonságra helyezik a hangsúlyt. Gyakorlatilag csak kockázatmentesnek tekintett eszközökbe engedik a befektetést.

A jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben nincs értelme a befektetések profitmotivációjáról beszélni, hiszen a mai rendszerben - még ha eredetileg tőkefedezetiként indult is - már gyakorlatilag nincs is megtakarítás. Annyi járulékot szednek be, amennyi nyugdíj kifizetésére vállalkoztak. A működtető intézmény költségeit vonják csupán le a befizetett járulékokból. (Ez mindenképpen előnyösebb a tőkefedezeti alapon szervezett üzleti biztosításokhoz képest, ahol a működési költségek mellett még a profit is levonásra kerül a befizetésekből. Más szóval, annyi befizetést kell teljesíteni, hogy az adott intézmény az ígért szolgáltatásokat nyújtani tudja, költségeit fedezze, és profitja is maradjon, hiszen ez esetben üzleti vállalkozásról beszélünk.)

Előbb-utóbb minden rendszer felosztó-kirovóvá válik


Visszatérve a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerre, azt követően, hogy megjelennek a járadékosok, a tőkefedezetiként indult nyugdíjalap felhalmozása is alapvetően annak a függvénye lesz, hogy demográfiai szempontból többen vannak-e a befizetők, mint a kifizetésre jogosultak, vagyis több-e a járulékbefizetés, mint a kifizetett nyugdíjak összege. Ezek a nyugdíjrendszerek- ezt látni kell - mindig egy meghatározott szolgáltatási szint biztosításából indulnak ki.

Minden demográfiailag éretté váló rendszer előbb-utóbb felosztó-kirovóvá válik. (Demográfiailag érett rendszer az, amelyben kevesebb, vagy ugyanannyi a belépő befizető, mint a nyugdíjkifizetésre jogosult.) Miért mondjuk, hogy minden rendszer felosztó-kirovó lesz? Azért, mert nyilván amennyi járulékfizetés beáramlik, azt felhasználják a kifizetések teljesítésére. Természetesen, ha nem elegendő a befizetés, akkor vagyonfelélésre is sor kerül - de csak addig, amíg van. A felhalmozott vagyon azonban idővel elkopik, ha erőteljes a társadalom elöregedése. Ekkor a finanszírozást csak a járulék emelésével lehet elérni. (Vagy a törvényben szabályozott kifizetések csökkentésével)

Ráadásul Európában kétszer is megesett, hogy a háború elvitte az addigi megtakarításokat: a hadikötvényekbe fektetett pénz elértéktelenedett, az ingatlan megsemmisült. A szocializmus rendszerében pedig az állam egyszerűen elköltötte folyó kiadásaira az akkor még relatíve fiatal társadalomban tömegesen munkába álló munkavállalók után fizetett járulékokat. Vagyis, a XX század második felében gyakorlatilag nem lehetett az európai kontinensen - és nálunk sem - másra számítani, mint az egymást követő generációk járulék-fizetésére. Ezért az európai országok többségében olyan rendszerek jöttek létre, amelyek a folyó járulék-befizetésekből (esetleg adókból) biztosították az időskori ellátást.

Magunknak fizetjük a járulékot, vagy a jelen kor nyugdíjasainak?


Ebből következik címadó kérdésünkre a válasz: a járulékot nem magunknak fizetjük. A járulékot a jelenleg időskorúak nyugdíjának fedezésére fizetjük.

Bizony, ez egy pántlikázott adó, amelynek konkrét rendeltetése van: az időskorúak nyugdíjának finanszírozása. A TB egy különleges alap, amelybe történő befizetések csakis az adott célt szolgálhatják, amit törvény fogalmazott meg. Ebből következik, hogy nem is lehet ebből a járuléknagyságból elvonni, más célra, például, egy majdani tőkefedezeti magánnyugdíj céljára. Ebben az esetben ugyanis a költségvetésnek most mindenképpen ki kell egészítenie a hiányt, hiszen a járadékosok felé az államnak kötelezettségvállalása van. (Elvileg, ha képes az állam az átállás költségeinek kigazdálkodására az adóból, és tudja pótolni a kieső részt, úgy létrehozható lenne ugyan egy kötelező tőkefedezeti elem: de ha nem, akkor bizony közadósságból csinálunk magánvagyont, amit semmi nem indokol.)

A járulékelvonás a szolidaritási elvét sérti, mert a magánnyugdíj-pillérbe áttett összeg valóban csak az egyéné lenne, azaz, lett volna. Ez azonban nem társadalombiztosítás, hanem - induló definíciónk szerint - magánbiztosítás! Ilyen mértékben támogatni közpénzből a magánmegtakarítást, meghaladja egy-egy ország, jelen esetben hazánk teherbíró-képességét. Ezért kellet megszűntetni a magyarországi „magánnyugdíj-pénztári" pillért. Az államadósságot később adókból kell majd törleszteni, s a kamatszolgálatát már most is adókból kell fizetni. Az adók zömét pedig ugyanazok fizetik, mint akik a járulékok munkavállalót terhelő részét. Nem, nem mondok igazat: ezt nem is csak a munkavállalók fizetik, hanem a fogyasztási adók révén még maguk a nyugdíjasok is! Még rájuk is terhelnénk tehát a jövőbeni magánvagyon képzésének költségét...

A járulékokat ilymódon gyakorlatilag a szüleink nyugdíjára fizetjük. Szép allegória erre egy indiai történet. Egy ember a péktől három kenyeret vitt el rendszeresen. Miért vesz mindig három kenyeret? - kérdi egyszer a pék. „Óh, hát egyet kölcsön adok, eggyel a kölcsönöm törlesztem, s egy a magunké, a feleségemmel." Mi értelme van kölcsönt adni is, meg törleszteni is? Nem lehetne ezt egymással összevezetni, s egy kenyér is elég lenne? Nem lehet, mondta az indiai ember. „Eggyel a szüleimnek törlesztem az adósságomat, egyet a gyerekeimnek adok kölcsönbe, s a maradék egy csupán, amit mi elfogyasztunk a feleségemmel."

A három kenyér példája a válasz arra, kinek is fizetjük a járulékokat. De még többről is szól: arról, hogy mi magunk neveljük fel azokat, akik majd számunkra fogják fizetni a járulékot. Éppen ez az, amivel a következő cikkben foglalkozni fogunk.

---

Botos József egyetemi docens, a Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság korábbi főigazgatója, Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottsági tagja.


Jegyzetek

(1) A fenti gondolatok jó része olvasható a Pénzügyi Szemle 2011/2 számában megjelent „A kötelező nyugdíjrendszer reformjának egy lehetséges megoldása: pontrendszer és demográfia" című írásunkban, és több más helyen is. Néhány alapkérdés újbóli megfogalmazását ezzel együtt szükségesnek tartjuk, elnézést kérve azoktól a szakemberektől - külön kiemelve a korábbi Nyugdíj-kerekasztal résztvevőit -, akiknek a munkáját olvastuk, ismerjük és tiszteljük, és akik szintén ismerik ezeket a megállapításokat. Számukra nyilván kevés újat mondunk, de egy-két gondolatot megpróbálunk azért. hozzátenni az eddigi eredményekhez.