Vitafórum

A nyugdíjreform alapkérdései (5): Egy új magyar nyugdíjrendszer alapjai

2012. április 12. 08:01:01
A nyugdíjrendszert fenntarthatóvá kell tenni, a negatív demográfiai folyamatokat pedig meg kell fordítani - ezen két probléma megoldását jelentené egy gyermekneveléssel korrigált pontalapú nyugdíjrendszer bevezetése. Botos József és Botos Katalin cikksorozatának ötödik része. A cikk a rendszer magyarországi bevezethetőségének kérdését járja körül, és az érthetőség kedvéért közelítő számításokat is bemutat. Az első cikk itt érhető el, a második cikk itt olvasható, a harmadik cikk itt tekinthető meg. A negyedik cikk itt olvasható.
Botos József - Botos Katalin

Négy cikkben mutattuk be a nyugdíjrendszer megújításának szükségességével, illetve az átalakítás általunk kívánatosnak tartott módjával kapcsolatos gondolatainkat. Arra jutottunk, hogy a nyugdíjrendszerrel és a népesedéssel kapcsolatos problémákra egyszerre jelenthet megoldást egy olyan nyugdíjrendszer kidolgozása és bevezetése, amely pontalapú, de a járadék összege a felnevelt gyermekek számát is figyelembe veszi.

Jöjjön egy konkrét példa

A példaszerű számításokat a rendelkezésünkre álló 2010-es adatokra alapozzuk. Ahhoz, hogy a rendszer érthető és világos legyen, ez elegendő. Az adott évben a nyugdíjjárulék mértéke 34% volt, ebből egyéni járulék 10%, a munkáltatói járulék 24 %. A havi bruttó átlagbér 213 000 Ft volt, a nettó 139 000 Ft. A bruttó bérre vetített 34% 72 420 Ft-ot tett ki. Ez az összeg a nettó bérre mintegy 52%-os járulék-mértéket jelent. Ebből 36% fordítódik az öregségi nyugdíjakra!

A pontrendszer nemzeti gyakorlata szerint a nettó átlagbér jelent egy pontot. Ily módon az évente fizetett 36% nettó átlagbér után fizetett járulék 0,46 pontot jelent. 40 év szolgálati idő alatt egy, a mindenkori átlagbért kereső munkavállaló 14,4 pontot szerez, amely ennyi (14,4) évnyi nemzetgazdasági nettó átlagbér összegével egyenlő.
A pontrendszer szerinti nyugdíjat úgy számítják ki, hogy az aktív korban megszerzett pontok számát elosztják a nyugdíjba menetel időpontjában várható élettartam éveinek számával. Az így kapott hányados, és a mindenkori nemzetgazdasági átlagbér szorzata a nyugdíjas nyugdíjjáradéka.

Példánkban a 14,4 pontot elosztva 17,5-tel (ennyi volt a várható átlagos élettartam, a nemek átlagában), 0,82-os számérték adódik.

Ezzel kell tehát az adott évi átlagbért megszorozni, hogy megkapjuk az átlagos nyugdíjat. (139 000 Ft x 0,82= 114 000 Ft) Természetesen, az átlagtól eltérő keresettel rendelkezők, akik ennek megfelelően több, vagy kevesebb járulékot fizettek, ennek megfelelően több, vagy kevesebb pontértékre tettek szert, s így nyugdíjuk is az átlagtól eltérő lesz.

A pontszámokat kell a családi teljesítmények szerint differenciálni

A korábban kifejtettek értelmében a nyugdíjas korban nemcsak reáltőkére, de humántőkére is szükség lesz. Ezért a befizetett nyugdíjjárulékok alapján járó nyugdíjaknál figyelembe kell venni azt is, hogy vajon rendelkezésre állnak-e majd az adott időszakban azok a munkavállalók, akik a járulékot fizetik. S itt differenciálni indokolt azok között, akik csupán járulékot fizettek, illetve azok között, akik vállalták a járulékfizetés mellett a gyermeknevelés költségeit is. Hiszen ez olyan, mintha magasabb járulékot fizettek volna be saját idős koruk nyugdíjának biztosítására!

Jó lenne, ha ezt a differenciálást a pozitív diszkrimináció jegyében, egyéb állami eszközökből kiegészítve lehetne érvényre juttatni. Figyelembe kell azonban venni, hogy a szociális piacgazdaságok európai modellje már így is túlterhelt. Nem lehet arra számítani, hogy a költségvetés ezekkel a pótlólagos forrásokkal rendelkezni fog, hiszen meglehetősen világos tendencia az állami újraelosztás mérséklésére való törekvés.

Ahogy korábban írtuk, a közterheket, bérjárulékokat emelő gazdaság a nemzetközi versenyképtelenséget kockáztatja. Az igazságosság érdekében tehát magukat a pontszámokat kell a családi teljesítmények szerint differenciálni. Természetesen, a modern társadalom viszonyait ismerve, mindig szülőpárt kell érteni a család fogalmán, függetlenül annak jogi formájától. (Bár a szerzők nem rejtik véka alá azon meggyőződésüket, hogy a humántőke „újratermelésének" legcélszerűbb kerete a harmonikus család).

Hogyan módosulna a pontrendszer a különböző gyermekszámok esetén?

Ennek értelmében a nemzeti átlagjövedelmet szerző munkavállaló a 14,4 pontot akkor kaphatja meg ha állított maga mögé járulékfizetőt, azaz, van a szülőpáronként két gyermek. Három gyermek esetén a pontszámot 15%-kal (+2,2 pont) indokolt növelni, négy gyermeknél 24%-kal (+3,5 pont). Ha csak egy gyermek van a családban, akkor 3,7 ponttal (26%) viszont csökkenteni kellene a pontok számát. Gyermektelenség esetén - méltányosságból - csak 38%-kal, 5,5 ponttal csökkentenék a pontjainak számát. (Méltányosságból, hiszen egyáltalán nem állított járulékfizetőt maga mögé.)

Azért kapna egy szerényebb nyugdíjat, mert a két kenyérből, amit minden ember kölcsön ad, és amivel törleszt, csak a törlesztést teljesítette, kölcsönt nem adott. Ez a lefelé differenciálás nem büntetés, pusztán annak a ténynek a tudomásul vétele, hogy nem, vagy nem kielégítő mértékben állított a polgár maga mögé járulékfizetőt. Ismét kiemeljük, hogy az így elméletileg felszabaduló eszközeit megtakaríthatja, önkéntes alapon, esetleg államilag támogatott megtakarítási formában.

A rendszer feszültséget szül

Sokan úgy érzik, hogy erre a jövedelmük - ha nincs is gyermekük - kevés. Akkor felmerül az a kérdés, hogy akinek van, annak miből telik a gyermekek eltartására? Nyilvánvaló, hogy csupán arról van szó, hogy a szerény bérviszonyok valóban szerény életszínvonalat tesznek lehetővé, s így gyakorlatilag minden jövedelmet kevésnek érez a polgár. Jogosnak tűnő igényeit elégíti ki a gyermektelen is, noha jövedelmének egy részét valóban félre kellene tennie idős korára.

Azt szokták mondani, hogy az ember rövidlátó, s ha nincs kényszere rá, nem fog hosszú távra szerény jövedelméből megtakarítani. De itt ismét felvetődik a kérdés: vajon miért rövidlátó maga a közösség, hogy annak ellenére megígéri számára az időskori megélhetést biztosító nyugdíjat, noha matematikailag, statisztikailag kiszámolható a fedezet hiánya? A szakma látja ezt előre, csak azt kell mondanunk, a kormányzat nem akar vele szembe nézni. Fél a politikai következményektől.

Pedig ezek az adott időszakban nem szükségszerűek, hiszen a jelenlegi nyugdíjas választópolgárokat nem érinti ez a változás. A 20 -25 évvel későbbi nyugdíjasok viszont most még tudnak alkalmazkodni az új rendszerhez, ha ezt kellően kommunikálják számukra. Egyébként: ha nem tudnak az egyes emberek hosszú távra előre látni, hogy-hogy most hirtelen mégis lefordítanák a 20-25 év múlva jelentkező nehézségeket mai szavazatokra?!

Indokolatlan lenne, hiszen nem fizetnének kötelezően többet, mint mások. Mitől jönnének indulatba most? 20-25 év alatt fel lehet az új rendszerre kellően készülni, ezt megfelelő kommunikációval és állami segítséggel (pl. az önkéntes magán-takarékoskodás terén.) Az idős korra való önkéntes takarékosságot bármikor el lehet kezdeni, nyomban, aktív koruk kezdetén, de adott esetben egy kicsit később is, jobb jövedelmi viszonyok mellett, ha a fiatalkori jövedelmek, a családalapítás terhei még nem tennék lehetővé. Csak azt kell felmérni, hogy az nem várható el az államtól, hogy a többi polgár adójából egészítse ki majdan a gyermektelenek nyugdíjigényét. Hiszen ha járulékfizetőt nem állítanak, csak a költségvetésre lehetne számítani...

Családi szolidaritás, mint lehetőség

El lehetne azon is gondolkodni, hogy az alacsonyabb jövedelmű rétegekben - ahol az önkéntes megtakarításnak kisebb a lehetősége - fokozottabban kellene a családi szolidaritásra számítani, idős korban. Hiszen közismert, hogy kisebb rezsiköltségekkel, amit a (sok toleranciával járó) együttlakás jelentene, lényegesen csökkenthető lenne a nyugdíjasok életszínvonal-romlása.

Ezt nagyon sokan nem akarják vállalni, hiszen nagy a toleranciahiány a magyar társadalomban. Csak kemény pénzügyi korlátok szoríthatják szokásaik megváltoztatására az embereket. Mellesleg ehhez megfelelő lakások is kellenének. Nagyobb lakásmobilitás, hogy ne legyen mindenki hozzáláncolva feltétlenül a felépített, megvásárolt nagy lakásához, lehessen azt kisebbre, vagy éppen alkalmas méretűre (két generációsra) váltani, könnyebben, mint napjainkban.

Mindez mit sem ér, ha nincs munkalehetőség

Még egy dolgot ismételten ki kell emelni. Semmi nem segít a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer hiányán, ha nincs megfelelő munkalehetőség az országban, méghozzá többé-kevésbé egyenletes földrajzi eloszlásban. A generációk egymástól eltávolodva élnek, ki-ki a maga infrastruktúráját igényli. Egymásnak segíteni nem tudnak, minden az intézményrendszerre, a közösség költségére terhelődik. A munkalehetőség hiánya járulékhiányt okoz, nemcsak a jelen, de a jövő jövedelmi lehetőségei is beszűkülnek.

Ezért a gazdaságpolitika első számú közellensége napjainkban a munkanélküliség. Ennek megoldása segít a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának megvalósításában is. Fontos, hogy a gazdaságpolitika beillessze eszköztárában a gyermekesek foglalkoztatását célzó munkaadói járulék-kedvezményt, hogy a vállalatok érdekeltek legyenek családosok foglalkozatásában. (Természetesen ez a járulék-költségek költségvetési átvállalását jelenti a nyugdíjalap felé!) S általában, a foglalkoztatási szempontok érvényesítését a vidékfejlesztésben, oktatáspolitikában egyaránt.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a népességfogyáson majd segít a migráció. Mint tapasztaljuk, egyelőre a migráció előnyei helyett a hátrányai vannak túlsúlyban. A kiképzett jó koponyák elmennek, a strukturális munkaerő - piaci hiányban szenvedő EU-s országokba, ahol sokkal magasabbak a bérek, mint nálunk. S ha lesz is az elvándorlók helyére pótlás, a migráció nagy beilleszkedési terheket ró a társadalomra, jelentős többletköltséggel jár. Ezt miből finanszírozná ez az évtizedekig megszorításokra kényszerülő ország?

Jó lenne, ha az esetleg fellelhető többletforrásokat inkább arra fordítanánk, hogy itt tartsuk a szükséges munkaerőt (és járulékfizetőt), nem kötéllel, hanem emberibb bérekkel. Nem gondoljuk, hogy az „Ubi bene, ibi patria" elve jellemezheti az Európai Unió országait. Gyanús, hogy ez a szemlélet csak a gazdagabb, magasabb bérű, képzett munkaerőhiánnyal küzdő országok érdekeit szolgálná.

Mindenesetre a nyugdíjreform halogatására nincs idő. Mielőbb célszerű nekifogni, hiszen a demográfiai trendek változtatása komoly időigénnyel jár. De lehetséges!

---

Botos József egyetemi docens, a Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság korábbi főigazgatója, Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottsági tagja.

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra

  • 5

    szerintem az állami nyugdíj nem egyéb, mint egy hatalmi erőszakkal kötelezővé tett pilótajáték. merőben igazságtalannak tartom a felelősség szétkenését a generációk közt. a gyermekvállalás kérdése merőben magánügy,  érzelmi kérdés, amihez az államnak semmi köze nincs. nem a pénz miatt szül valaki gyereket, hanem mert úgy érzi, szüksége van rá a boldogságához. nem akarok olyan társadalomban élni, ami zsarol engem avval, hogy van gyerekem vagy nincs. egy ilyen társadalom nekem nem érték, hanem elpusztítandó szörnyeteg. nem azon kell gondolkodni, hogyan lehet megbarkácsolni az állami nyugdíjrendszert, hogy ne legyen deficites, hanem meg kell szüntetni. nem azon kell gondolkodni, hogy tud az állam egyre nagyobb kontrollt építeni az emberek magánélete felett, hanem azon, hogyan lehet az államot minél inkább kiszorítani az emberek életéből.

  • 4

    A szerzőpáros javaslatát a következőkkel szeretném kiegészíteni.

     

    Ez nem lehet egy önmagában elszigetelt program! Sikeréhez és társadalmi elfogadottságához mindéképpen egyaránt szükségesek más gyermekvállalást segítő intézkedések és jó kommunikáció:

     

    • részmunkaidős foglalkoztatás ösztönzése az állami és magánszférában egyaránt;
    • ingyenes (vagy közel ingyenes) és könnyen hozzáférhető (kisebb településeken is) bölcsődei és óvodai ellátás;
    • meddőségi programokhoz könnyű hozzáférés;
    • méltányossági elemek a rendszerben;
    • hatékony és közérthető kommunikálása a súlyos demográfiai problémának és a megoldási módszernek; érzelmi elemek és ellenszenv kezelése, mely várható egyes társadalmi csoportok részéről (szinglik, meddők, stb.);
    • társadalmi konszenzust elérése, hogy hosszú távon fennmaradjon a program.

     

    A fentiek ellenére is megmaradnának olyan társadalmi (szokások, minták a gyerekvállalásra, családra, stb.), illetve gazdasági elemek (alacsony bérszínvonal mellett, még a fentiek mellett sem lehetséges sok esetben a családok reprodukciója), melyek korlátozzák a sikerét.

     

    Tudjuk, hogy az elöregedés egy globális megatrend, de tényleg hiába ellene tenni bármit is, ahogyan Németh Tibor (Megatrendek 2.0) állítja? „Ez van és kész”?  Én inkább egyetértek a szerzőpárossal, a globális problémákra is lehetnek sikeres helyi innovatív és bátor megoldások.

  • 3

    Szintén nem oldja meg a tervezet a magyar népesség azon problémáját, miszerint nő a végzettség nélküli laksság aránya a népességen belül, ezek nem fizetnek járulékot, tehát a közös járulékalapban súlyos deficit fog keletkezni. Méghozzá mindenki számára, hiszen a nagy kalapba kevesebben fizetnek, akkor mindenki kevesebbet tud kivenni.
    Ezt is megoldja az öngondoskodó verzió: aki fizet magának fizet, aki nem fizet, magának nem fizet.
    A továbbiakban az állam ezen társadalmi réteg ellátási gondjait nem a nyugdíjalap további tömködésével oldja meg, hanem szociális ellátórendszeren belül.Ez is segít a rendszerben tiszta körülményeket létrehozni.

  • 2

    Szép napot!

    A nyugdíjrendszer átalakítása csakugyan időszerű, hiszen a kádár-rendszerből örökölt szisztéma eleve csk deficites lehet.

    A rendszer a társadalom befizetőiből fizeti ki az aktuális nyugdíjakat: ez két oknál fogva sem működhet jól, hiszen a lakosság mindig más számára fizet, így nincs érdekelve a befizetésben, másrészt ha a népesség fogy, akkor egyre kevesebb befizető járulékából kell relatíve több kifizetést realizálni.

    A tervezet azonban nem oldja meg ezeket a gondokat, mert csűrhetjük-csavarhatjuk a dolgokat ha a lakosság nincs érdekelve abban hogy a teljes jövedelme után fizessen, akkor újból járulékalap-deficit lép fel.
    Másrészt nem oldja meg a csökkenő népesség miatti árulékalap-deficit kérdését azzal hogy gyermekvállalásra ösztönzi a lakosságot: hiába ösztönzi akkor, ha nincs miből eltartani.
    Számomra ez a megoldás teljes tévút, semmit sem old meg, legfeljebb az állam kötelességét rázza le, és tolja át a dolgozókra.
    Az egyetlen megoldás az öngondoskodó nyugdíjbiztosítás: az állam ne vonjon e semmit, a eddig elvont járulékot hagyja a munkavállalónál, aki tetszése szerinti nyugdíjbiztosítóba fizeti.
    Az előnyök nyilvánvalóak:
    Az államnak a továbbikaban nem keletkezik fizetési kötelezettsége;
    A dolgozó inspirálva van hogy a levonás nélküli jövedelméből gondoskodjon a saját nyugdíjáról;
    A generációs problémát is kikapcsolja a rendszer, mindenki annyi nyugdíjat kap amennyit befizetett+ az évek alatt befektetett összeg hozadéka.

  • 1

    Igazán mélyenszántó és alaposnak mondható a Botos házaspár vitaindító cikke, csak egyvalamit erősen hiányolok, mégpedig a nemzetközi kitekintést. Mások ezt hogy csinálják? Sajnos erre én sem tudom a választ, hiányzik a megfelelő tudásom.Egyvalami biztosnak mondható,  németországhoz képest legalább 50 éves késésben vagyunk. Ebből az utólsó 20év sajnos meglátásom szerint megmagyarázhatatlan.Ez a probléma már akkor is erőse körvonalazódott  Ez most a kutatók,  illetve a politikusok hibája ez is kérdés.Ha valaki tudja a választ szóljon hozzá.Valamiért úgy érzem, hogy a politika nem igazán hallgat azokra akik talán legjobban értenek egy adott problémához. Az igazán jó megoldáshoz talán senki.