Vitafórum

Fenntarthatóság mint gazdasági gondolkodásmód

2014. február 26. 07:30:01
Fenntartható gazdasághoz fenntartható, jól strukturált társadalomra van szükség, amely biztosítja az innovációban és a technikai haladásban való érdekeltséget, miközben igazságos jövedelem-elosztással lehetővé kell teszi a humán, az anyagi és a természeti tőke újratermelését is. Botos Katalin nyolcpontos vitaindító tézis-gyűjteménye.

Botos Katalin

1. A fenntarthatóság kérdéskőrének tárgyalásakor abból kell kiindulni, hogy az emberi szükségletek három tőke segítségével elégíthetők ki. Ez a humán tőke (munka), az anyagi tőke és a természeti tőke. Ma már semmi nem „terem csak úgy". Se a természeti kincsek, se az emberi munkaerő. Mindent újra kell termelni. Ami a természeti kincsek közül nem megújuló, azt reciklálni kell, és helyettesíteni, ha másként nem lehet. Az emberi tényezőt meg kell szülni, felnevelni, taníttatni. A humántőke-állomány ennek függvényeként alakul.

2. Látni kell, hogy az emberiség korunkra abba a helyzetbe jutott, hogy többféleképpen is saját sírásója lehet. A fenntarthatóságnál elsősorban a környezetvédelem problémája szembeötlő, ami döntően az emberi tevékenység következménye, de a humántőke újratermelése is egyéni emberi döntés tárgya lett. Tehát nem csupán arról van szó, hogy a tőkefelhalmozás érdekében az ember megszorítva fogyasztását előteremtheti a szükséges pénztőkét a beruházásokhoz, de elő kell teremtenie a környezet megóvásának és a társadalom újratermelése költségeinek a fedezetét is! Új típusú osztozkodásra van szükség az új értéken, ahol e két másik termelési tényező követelményeit is figyelembe veszik.

3. Az elmúlt évtizedek kapitalista fejlődése azt mutatta, hogy valami hiba van a jövedelem-elosztás körül. A fordi típusú növekedés során, a hatvanas évek végéig a munkáltató és a munkavállaló osztozkodott a jövedelmeken („Azért emelem munkásaim bérét, hogy megvegyék az autót, amit gyártanak"). De a hetvenes években jelentkezett a természet is - az új szereplő megjelenése az olajárakból kiinduló árrobbanás formáját öltötte, és világméretű inflációt, sőt stagnálást, stagflációt váltott ki. A munkaadók (tőkések) a munkavállalókra kívánták terhelni az új osztozkodás költségeit, akik ez ellen bérharccal tiltakoztak.

A közgazdaságtan a stagflációt alapvetően e bérkövetelések számlájára írta. A megújuló közgazdasági elmélet (monetarizmus a keynesianizmus helyett) az egyenletes pénznövekedés biztosításával igyekezett megakadályozni „az elszabadult elvárások forradalmának" (lásd Aurelio Peccei munkáit) finanszírozását, „monetizálását". Elég durva eszközökkel leszorították a bérköveteléseket (kamatemelések, gazdasági recesszió, vállalati csődök, munkanélküliség). A hagyományos vállalatmenedzsmentet is megváltoztatták, kialakult a kiszervezés és hálózatosodás új korszaka. A munkavállalók közötti szolidaritást verseny váltotta fel, a társadalmi kohézió csökkent. Az egyes országokban a munka-tőke arány az osztozkodásban rakéta sebességgel tolódott el a tőke javára.

4. A tőke a realizált magas profitot nehezen tudja újra befektetni, túlzott megtakarítás (savings glut) jön létre. Ezt az álláspontot osztotta Ben Bernarke, az amerikai Fed leköszönt elnöke. Mások - például Raghuram Rajan - szerint azonban az igazi kihívás abból adódik, hogy kevés a jól jövedelmező befektetés (investment shortage) - szerény megjegyzésem szerint végső soron azért, mert aránytalan az osztozkodás. Ha a munkajövedelmek lemaradnak a tőkejövedelmek mögött, akkor mindenképpen fölös tőke képződik, s ez a pénzügyi közvetés intézmény-hálózatában keringve keresi, hogy mire csaphatna le.

5. A modern kapitalizmusnak nem áll szándékában végleg lemondani a megszerzett profitjáról, de hajlandó azt akár fogyasztás meghitelezésére is kölcsön adni. Előtérbe kerül így a jövőbeni jövedelmek terhére történő fogyasztás. A különböző fogyasztási célú hitelek, beleértve a lakásépítést is, ami ha saját célú, akkor bizonyos értelemben „fogyasztás". Ezt a törekvést az államok kormányai támogatják, mert nem kell számolniuk a gazdasági növekedés lefékeződésével, újabb értelmesnek látszó kihelyezési lehetőségek, s így pénzügyi befektetési lehetőségek jelentkeznek. Mivel a kormányzat számára a foglalkoztatás biztosítása elementáris kérdés, szívesen veszi a lakás-business fejlődését. A mostani tapasztalatok szerint egyes államok túlzott mértékben is megtámogatták a lakásépítkezést, vagy legalább is hagyták a jelzálog-üzletágat kedvezményesen fejlődni, ami végül is válságba torkollott.

6. Összességében bár a társadalom nagy része jövedelmet nem kap hozzá, de vágyait azért serkentik. Vegyen, vegyen! Hogy mire? Hitelre! Ez érvényes az egyes polgárra és érvényes a kormányzatokra is, amelyek újraválasztása az egyének szavazataitól függ. A keynesiánus (és szocialista) politikával szocializált tömegek amúgy is valami csodavárással tekintenek az államra, elfeledve, hogy az állam végső soron ők maguk. Amennyiben a kormányzat is eladósodik, akkor megbontja a jelen és a jövő nemzedéke közötti szolidaritást. Mivel a mikro és a makro-szint egyaránt hitelfüggő lesz, így a társadalom a pénztőke csapdájába kerül - ez a "financializáció". A kölcsön ugyanis nem ingyen van, s nem közös vállalkozás, ahol együtt sírunk, együtt nevetünk. A kölcsön kamatait mindenképpen fizetni kell, akkor is, ha vállalkozásunknak nincs eredménye.

A hitelek alapösszegét magát is vissza kell fizetni, noha egy darabig újabb hitelekkel az eredeti tartozásállomány megújítható. A kamatfizetésekre azonban mindenképpen a folyó bevételekből kell sort keríteni, mert ha a kamatra is hitelt veszünk fel, az alapösszeg igen gyorsan felhízik, s egy-kettőre elér oda az adós, hogy már semmiképp nem kap új hitelt, még drágán se. A kamatfizetés révén a mindenkori jövedelmeknek egyre nagyobb hányada áramlik vissza a pénzközvetítő rendszerekbe, növelve a kihelyezést kereső szabad tőkeállományt. Fokozódik így a gazdaság „financializálása", azaz a pénzügyi intézményrendszertől való függése. A pénzügyi intézményrendszer nem puszta pénzközvetítő lesz, hanem mesterségesen kreál (pénzügyi) befektetési lehetőségeket, hogy pénzt keressen azokon is. A profit nem a reálvállalkozás kísérő jelensége, következménye lesz, a profit generálás maga lesz a cél...

7. A megtakarítási többlet nem csupán a tőke mohóságának következménye. Egyenes folyománya ez annak is, hogy a társadalom elöregszik. Az örvendetes tény, hogy tovább élünk, párosult azzal a döntéssel, hogy egyre kevesebben vállalják a gyermeknevelés nehézségeit. Így a nyugdíjrendszerek finanszírozhatósága kétségessé válik, hiszen nincs, aki annyit befizessen, amennyit a járadékosok igényének teljesítéséhez be kellene szedni. A probléma úgy is jelentkezhet, hogy a felhalmozott tőkealapoknak a folyó fizetésekre alkalmas pénzzé változtatása - a befektetések eladása - az egyre kevesebb megtakarítani vágyó miatt csak áron alul lehetséges - tehát a megtakarított vagyon elértéktelenedik. S ez lesz a rendszer működésének akadálya.

Ki takarít meg hosszú távra, ha az infláció elviszi a megtakarítás értékét? Vagy ha a pénzzé tételnél a várható alacsony kereslet miatt csökkenni fog majd az megtakarítások értéke? Viszont ha nyugdíjalapokba áramlanak a megtakarítások, ezek az intézményi befektetők - más intézményi befektetőkkel, alapokkal együtt - éppen azok a szereplők, akik keresik a profitábilis befektetéseket, s fokozzák az „investment shortage" idézett jelenségét. Örömmel lecsapnak a pénzügyi szektor által kreált befektetési papírokra, abban a hitben, hogy jó hozamot biztosítanak az alap befizetőinek. Amennyiben ezek a papírok mesterséges, pusztán pénzügyi befektetési lehetőséget jelentő technikai innovációk, előbb-utóbb az általuk fújt pénzügyi lufballon kippukkad, s az alapok veszítenek a vélt értékükből. Az élet teljes hosszára gondosan meg kell tehát szervezni a finanszírozást. Gyermekvállalást ösztönözve meg kell teremteni a jövőben keresletet és jövedelem-termelést garantáló generációkat, s biztosítani, hogy idős korban is meglegyen az adott helyzetbe kerülők megélhetése.

8. Fenntartható gazdasághoz fenntartható, jól strukturált társadalomra van szükség. Biztosítani kell az innovációban, a technikai haladásban való érdekeltséget, de igazságos jövedelem-osztozkodással lehetővé kell tenni a három tőke újratermelését. El kell ismerni a nyugdíjrendszerekben azt is, hogy a gyermeknevelés nem csak magánpasszió, hanem közérdek. Meg kell találni a környezetvédelmi beruházások finanszírozásának megfelelő hosszú lejáratú pénzügyi konstrukciók formáit is.

Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottsági tagja

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra

  • 2

    A hosszú lejáratű hitelekkel egyetértek.Jöhetnek a 200-300 éves futamidejű hitelkonstrukciók.:)

  • 1

    Ha nézzük a kapitalizmus alapképletét, igen, a jó öreg P–Á–P'-t, ebben formájában nem látunk semmit. De ha így nézzük: P'= (de mivel P' a derivált, ezért inkább) P(t)=P(0)×(1+p)^t, ahol p a kamatláb, t a kamatszámítási periódus, akkor láthatjuk, hogy ez hatványfüggvény: f(x)=a^x, ahol a>1. Márpedig a hatványfüggvény, ha a>1, fokozott meredekséggel tart a végtelenbe: tehát a kapitalizmusnak fokozott sebességgel kellene növekednie a végtelenbe – a véges kapacitású Földön; не можно!