Vitafórum

Piac vagy állam? Piac és állam! - Megjegyzések Szakadát László vitacikkéhez

2017. november 14. 13:46:52
Szakadát László reflexiókat fűzött Keynes és Hayek párviadaláról szóló könyvismertető esszémhez. Szerinte az alapkérdés ma már nem az, hogy piac vagy állam. Vitapartneremnek ebben teljesen igaza van. Ma még a legelkötelezettebb piac-párti gazdaságpolitikusok is szükségesnek látják az állam határozott beavatkozását, különösen amikor nemzetközi pénzügyi válság tör ki. Amerikában az állam semmi pénzt nem sajnált a pénzügyi intézmények kimentésére. Más kérdés, hogy többnyire csak a pénzügyi intézményeket mentették, a bajba került lakástulajdonosok, a kihelyezéseik jó részét elvesztő nyugdíjalapok már kevésbé számíthattak az állami nagylelkűségre. "A meccs eldőlt"- írja Szakadát. Valóban. Az állam beavatkozására szükség van.

Botos Katalin

De nemcsak a gazdaságba pumpált százmilliárdokkal lehet befolyásolni a folyamatokat. Ennél rejtettebb módon is beavatkozik az állam a gazdaságba, és sajnos nem feltétlenül a köz szolgálatában. Ellenkezőleg: nagyon is jól meghatározható csoportok - a gazdasági elit - érdekében. Az állam a piacot a szabályozással is jelentősen befolyásolhatja. (Szakadát László taxis példája jól mutatja.) És valóban, gyakran az ilyen beavatkozás torzít.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy a New Deal legfontosabb intézkedései közé tartozott a felelőtlen pénzpiaci magatartás szabályozása. "Soha többé Insullismust!"- mondta Roosevelt elnök, utalva Samuel Insull piramisjáték jellegű vállalkozásaira. Megerősítette a pénzügyi szektor szabályozását. A SEC létrehozása, a Glass-Steagall Act, A Deposit Insurrance törvénybe iktatása mind rendkívül fontos állami intézkedés volt. Brandeis és Landis amerikai jogászok nagyot alkottak. (Yergin-Stanislaw, 2002) Más területeken is komoly szabályozást vitt végbe. Még a minimálbér-törvényt is sikerült átvinnie az ennek egyébként korábban valóban ellenálló törvényhozáson. (Az ellenállás indoka a kifacsart "emberi jog" volt, ti., hogy "nem akadályozhatjuk meg a munkavállalókat, hogy maguk szabják meg munkaerejük árát..." Persze, szabadság van. A munkáltatónak szabad gyalázatosan alacsony béreket ajánlani. Szabad a híd alatt aludni, és szabad éhen halni is...)

A szabályozott, mondhatjuk úgy is, keynesiánus világgazdaság és amerikai gazdaság szépen fejlődött a világháborút követő negyed században. Ezt hívták egyesek a "fordi kapitalizmusnak". (Dardot-Laval, 2002.) Ez alatt a negyed század alatt az európai bérszínvonal felzárkózott az amerikaihoz, s mivel emelkedése mindig meghaladta az inflációt, a reálbérek hatalmasat javultak. Kibővült az európai országokban a belső piac, ugyanakkor javult a nyugat-európai régió versenyképessége. A nyugat-európai országok emelhették a belső béreiket, és azzal párhuzamosan belső áraikat is, míg a külpiacokon - például a német gazdaság vállalatai - negyed századon át alacsonyabb bérszínvonalon adtak el, s ezzel fokozták nemzetközi versenyképességüket. Ez azonban megváltozott a hetvenes években! (Botos J, 1983).

A dollár a háború utáni negyed században, a Bretton-Woods-i valutarendszerben elárasztotta a világot. Túl sok volt belőle! Gyengülni kezdett. Az olajárrobbanás és a dollár leértékelése megfordította a folyamatokat. Megerősítette az USA versenyhelyzetét. A belső relatív energiaárai alacsonyabbak maradtak, mint az EU országaiban. Az USA-ban Volcker FED-elnök rendkívüli mértékben megemelte a dollár kamatait. Az olajválság miatt adósságba került importőr országokat a dollárkamatok robbanásszerű növekedése nemzetközi adósságválságba sodorta. Jók voltak a körülmények a szabad piaci elmélet talaján álló, állami beavatkozást elutasító monetarizmus reneszánszához, amely Hayekre hivatkozott. Mi több, az ezen alapuló gazdaságpolitikák is gyorsan elterjedtek. Az állam túlzott eladósodását, a bérharcokat a keynesiánus politika számlájára írták, s mindent megtettek a korábbi szabályok megváltoztatására. Az inflációellenes harcban Reagan letörte az USA-ban a reálbéreket. A német gazdaság azonban gyorsan tudott alkalmazkodni a megváltozott árfeltételekhez, és olyan technológiai újításokkal állt elő, amelyek energiatakarékosak voltak. Ez lehetővé tette, hogy a külpiacon magasabb árszinten értékesítsen, mint a hazai árszínvonal. Ezzel kiverekedte magát a válságból (Botos J, 1983). 1992 után a Maastrichti szerződéssel új terep nyílt az EU gazdaságai számára is a piac mélyítésére. Éppen az euró létrehozásával, egy igen határozott monetarista politikát követő integrációs központi bankkal, az ECB-vel az élen.

Mivel azonban a kétezres évek elejének tanúsága szerint mindez nem volt elegendő arra, hogy az EU versenyképessége érdemben javuljon az USA és a távol-keleti országok versenyével szemben, Nyugat-Európa paradigmát váltott. A paradigma lényege a mélyítés helyett bővítés volt. (Botos K, 2008, 2015). Az EU a korábbi dél-európai bővülés után keletre is kiterjesztette határait. Befogadta a volt szocialista régió országainak jelentős részét a közösségbe. Ezzel még inkább tér nyílott ezekben az országokban is a fundamentalista kapitalizmus terjedésére, megvalósítva a Washingtoni Konszenzus eredményeként 1992 óta világméretekben tapasztalt folyamatokat. A rendszerváltozást követően megkezdődött (nálunk folytatódott) a privatizáció, a dereguláció és a liberalizáció ezekben a gazdaságokban is. (Ezek a Hayek-i gondolatvilág fontos pillérei.)

A hetvenes évektől egyre határozottabb törekvés indult meg az USA-ban (és a világban) a New Deal által kiépített állami szabályozás leépítésére. A kilencvenes éveket jellemző deregulációs, liberalizációs törekvések eredményesek is voltak, hiszen például megszűnt a Glass-Steagall Act is, amit annak idején a spekulációs hitelműveletek megfékezésére hoztak.

Mindez azonban kikövezett út volt a nemzetközi pénzügyi válsághoz. Számos közgazdász - köztük a Szakadát László által idézett Richard Posner - ragyogóan bemutatta a válság okait (Posner, 2009). Világos volt ezekből az elemzésekből, hogy a válság egyik kiváltó oka éppen a szabályozás lazítása, amely a piaci folyamatokat "zavartalanabbul" érvényesülni engedte.

Ilyen lazítás volt pl. Amerikában, hogy elvetették a kampánypénzekre fordítható összegek törvényi korlátozását. Ezzel megnyílt az út az előtt, hogy a társadalom tehetősebb rétegi a vállalkozásainak jövedelméből olyan jelölteket támogassanak a politikai életben, akik garantáltan számukra előnyös törvényi módosításokat fognak javasolni. Például eltörlik a részvény-visszavásárlást korlátozó törvényeket, holott ez nyilvánvaló lehetőséget ad a részvényárfolyamok manipulálására. (Ez meg is valósult.) Mivel eredendően az árfolyamok "karbantartása" volt a visszavásárlások indoka, ennek bizonyos mértéke ellen nem lehetett kifogást emelni. Valóban nem lenne kívánatos, ha a tőzsdék érzékeny hullámmozgásai fölösleges eladásokat indukálnának, s a cégek részvényárfolyamait indokolatlanul rontanák. De amikor a cégvezetők érdekeltségi rendszere az árfolyamok alakulásához kötődik, s az árfolyam-emelkedés nekik részvénybonuszokat hoz, akkor nehéz nem látni az érdekkapcsolatokat!

Úgy tűnik, sokkal pontosabban meg kell fogalmaznom a "piac vagy állam" dilemmával kapcsolatos mondanivalómat. Ismét aláhúzom, egyetértek azzal, hogy a kettő kombinációjára van szükség. De messze nem mindegy, milyen arányban, milyen formában, és milyen célok érdekében.

Elöljáróban mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy alapvető szemléleti különbség van vitapartnerem és köztem, a közgazdaságtudomány jellegét és célját illetően. Szakadát Rubinstein izraeli közgazdára hivatkozva ezt írja:

"Rubinstein (2006) válaszát tartom a legszimpatikusabbnak arra a kérdésre, hogy mi a közgazdaságtan. Szerinte, ha a közgazdaságtanra, mint elméletre tekintünk, akkor a közgazdaságtan nem szolgálhat alapul gazdaságpolitikai döntésekhez sem, mert az a társadalomtudomány azon területe, ahol azokat a fogalmakat (és összefüggéseket) vizsgáljuk, amelyeket a gazdasági kérdésekről gondolkodva szoktunk használni. A közgazdaságtan (mint elmélet) olyan matematikai modellekről szól, amelyeknél a modelleknek és a használt jelöléseknek sajátos (közgazdasági vagy gazdasági) értelmezést, fogalmi tartalmat adunk." ( Szakadát, 2017) (Kiemelés tőlem)

Számomra alapvető, hogy az elmélet és a gyakorlat szoros kapcsolatban legyen. A fizikában tudjuk a tömegvonzás törvényét. Nem állunk egy lengő teher alá, ha az nincs kellően biztosítva - a fizika törvényei szerint. Kellenek az absztrakciók, a ceteris paribus elve, helyes, hogy rendszerszemléletre törekszünk, de nem látom célszerűnek, hogy a közgazdaságtudományt az "as if" típusú eszmefuttatások halmazának tekintsük. Ne tegyünk úgy, mintha a piacon kialakuló árak nem függenének azoktól az állami szabályozásoktól, amelyek a mikroegységek számára költséget jelentő adó- és elvonási tételeket meghatározzák, s mintha ezek a szabályok teljesen függetlenek lennének csoportérdekektől. Ne tekintsük a piac bizonyos működési szabályait olyannak, mintha azokat természeti törvény diktálná. Így egyébként azt se, hogy pénzt csak a bankrendszer teremthet. Erre ugyanis állami törvényhozás jogosítja fel a jegybankokat. Kritikus szemmel nézzük továbbá azt a marxizmusban is tanult elméletet, hogy a pénz az áruvilágból emelkedett ki, mintegy természeti törvény jelleggel. Ahogy erre Polányi Károly hivatkozott (Polányi, 2001). A laissez-faire kapitalizmus nem magától jött létre, azt az állam teremtette meg. De ennek célja a társadalom nagyobb jóléte volt, amihez a laissez-faire eszköz csupán. Nem válhat céllá. A laissez-faire nem természetes folyamat eredménye, s a szabályozására hozott intézkedések nem a liberalizmus eredeti céljával - a nagyobb társadalmi jóléttel - ellentétes cselekedetek. Az állam teljes visszaszorítása a piacról - itt Polányi Hayekre hivatkozik - ésszerűtlen lenne.

Egyetértünk vitapartneremmel abban, hogy a két dolog együttesére van szükség. A piac és az állam megfelelő kombinációjára. De ehhez el kell fogadnunk, hogy a társtudományok határterületeivel érintkező közgazdaságtudományt igenis lehetséges a gazdaságpolitika alakításához felhasználni. Mert, ahogy ugyancsak Polányi írja, "Az ipari civilizáció folytatódik, az után is, hogy az önszabályozó piac utópikus kísérlete már csak emlék lesz." (Polányi: 205 o.)

Irodalomjegyzék:

Botos Katalin: Európa kettős szorításban. Pénzügyi Szemle, 2008/1

Botos József: Világpiaci versenyképesség és árforradalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983

Dardot-Laval: A globálrezon. Egy-kettő Kiadó, 2002

Polányi, Karl: The Great Transformation. Beacon Press, Boston, 2001

Rubinstein, A.: Lecture Notes in Microeconomic Theory. Princeton University Press, Princeton - Oxford, 2006

Szakadát László: Piac vagy állam. Pénzügyi Szemle, 2017/3

Yergin-Stanislaw. Commanding Height Simon&Schuster New York 2002

Hozzászólások

A kommenteléshez előbb kérjük lépjen be!

Belépés az oldalra